Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - TALLÓZÓ - Csoóri Sándor: Halott katonák oszlopa a Donnál

Halott katonák oszlopa a Donnál Habsburg-ellenes szabadságharcunkkal. Ezt a sok százados keserűségtől ki­robbanó függetlenségi háborút másképp fejezzük be, ha L Miklós, a nagy oroszok cárja nem nyújt segítséget a megroppanás előtt álló Habsburg-ház- nak. Ferenc József maga utazik el a Varsóban tartózkodó cárhoz, hogy két­százezer főnyi hadsereg beavatkozását könyörögje ki tőle. A végzetes kérést a cár teljesíti. Úgy küldi ránk csapatait, hogy előtte egyetlen elítélő vagy ha­ragos szót sem ejtettünk egymásról. Szabadságharcunk a megnövekedett túle­rőtől elbukik. Egyik legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor, aki a világirodalomban iker társa Puskinnak, orosz dzsidások fegyverétől esik el a harcmezőn. A szabadság tizenhárom, több nemzetből származó tábornokát mint közönséges bűnözőt fölakasztják vagy agyonlövik az osztrákok. Európa hatalmi egyensúlya — ha agonizálva is — az első világháborúig fönnmarad, de a cár általi meghosszabbítása, különféle áttételeken át, a mi végzetünket jelentette. Nem hallgathatom el, hogy a cár tisztjei milyen morális megdöbbe­néssel számoltak be a szabadságharc leveréséről. Mihail Dorimendotovics Li- hutyin vezérkari tiszt ezt írja: „Mi az osztrákoknak jöttünk segíteni, és segítettünk is nekik, de rokonszenvünk láthatóan egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk.” Ha mindez nem történik meg az európai történelem egyik válságos és ön­kényes pillanatában, mi most nem egy sokat szenvedett kis nép képviselői­ként állunk egy sokat szenvedett nagy nép képviselőivel együtt halottaink csontjai fölött, hanem más ügyben, a rokonszenv és a nagyrabecsülés légkö­rében, egyenrangúan s bűntudat nélkül. De ami megtörtént — megváltoztathatatlan. Jóvátenni a múltat egyikünk sem tudja, csak bevallani esendőségünket, és bocsánatot kérni azoktól, akiket nyomorúságukban megbántottunk. Férfiaktól és asszonyoktól, özvegyektől és árváktól, attól a tömérdek fiataltól, akinek virágjában veszett el az élete, ahogy a mi katona fiainké is. A század emberének kétféle megoldás kínálkozik, hogy a szörnyűségek után lezárhassa múltját. Az egyik így hangzik: mi, akik élünk, semmit sem fe­lejtünk, és semmit sem bocsátunk meg. A másik így: mi semmit sem felejtünk, de mindent, amit lehet, megbocsátunk. Szeretném, ha a világ sok temetőjében orosz, magyar és másféle nép halot- taira gondolva mi az utóbbi választ fogadnánk el. Ez a fölavatásra váró emlékmű tehát ne csak az Oroszországban elesett ka­tonáink fejfája legyen, hanem emlékeztető oszlopa a megbocsátásnak s annak az időnek is, melyben végleg elszakadunk a háborúk korától. Elhangzott 1997. július 20-án az oroszországi Bordirovkán. Hitel, 1997. 9. sz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom