Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - HAGYOMÁNY - Zeman László: Az Eperjesi Kollégium 330. évfordulója
ZEMAN LÁSZLÓ tikáját J. Sošková a mű latin nyelvű eredetijére hivatkozva közelíti meg a legsokrétűbben (125—132), s főleg tanárának, Bouterweknek, valamint Baumgar- tennak (a szép, a végtelen a végesben, 127) és Krugnak a hatására utal. A feladat nyilván nem könnyű, de ha nem vesszük hozzá a teljes Kantot és bírálatait, az azonosságokat és eltéréseket nehéz körülhatárolni. Kant esztétikai nézeteit és egybekapcsolásukat filozófiája alaptételeivel Az ítélőképesség kriti- kájában (1790) fejti ki Eszerint az esztétikai élmény, érzet a transzcendentális tudatban, szubjektumban gyökerezik, s ennek révén érdemben nem függhet az észlelttől, a tapasztalattól, tehát apriori. Válaszkövetése eközben alapvetően ismeretelméleti, az, hogyan lehet az esztétikainak, vagyis az ízlésnek a körében, amely megnyilatkozásában egyedi és egyszeri, valamint véges, s nem következik semmilyen általános fogalomból, mégis — egyetemes érvényű ítéleteket hozni Ha a 19. századi protestáns iskolák filozófiájában a kantinak volt vezető pozíciója, ez bölcseletének a felvilágosodás eszmevilágát folytató, a humánnak mint a szabadsághoz vezető emberformálás lényegének a felfogása, amelyben a szubjektumnak a felfokozottsága a szép és a fenséges által központi pozíciójú. Nyilván az effajta összefüggésben kell keresnünk Gregussék kanti indítékait a filozófia és a vallás egyeztetésének követelményével, az esztétikainak és az etikainak az átfedésével egyetemben. Visszatérve J. Červenkához — a kollégiumi tanulmánygyűjteményben a másik s igencsak mélyenszántó elemzése a sztoikusok logikáját taglaló (Zásluhy stoikov o logiku) [A sztoikusok érdemei a logikában]; 187—252), amely a tárggyal foglalkozó legjobb feldolgozásokkal vetekszik. A szerző az újabb vizsgálódást is bevonva, fogalmazza meg álláspontját. A sztoikusok tanításának adott leírásából most csak arra utalunk, ami nyelvészeti vonatkozásban is releváns. Egyrészt azt hozzuk fel, hogy „szémainón” és „szémainomenón” maghatározásuk és a megnevezés absztrakt jellegében a saussure-i jelölő—jelölt viszonyt elővételezi. A „szémainón” magyarázatuk szerint ugyan közvetlen jelszerűségében materiális, a hangok, a szó, kifejezés (ez a nyelvészeti jelfogalomban inkább az úgyszintén elvontnak képviselete), a „szémainome- nón”-nak mint ideálisan létező jelentésnek a meghatározása azonban a „signi- fié"-vel esik egybe, még a „tikhánon”, a tárgyi vonatkozás, mindezen kívül áll. Amint észrevehető, tulajdonképpen a jelentésháromszögről (szimbólum — fogalom — tárgy) van szó. Esetleg még szólhatunk arról, hogy a szó vagy a kijelentés formális jelentettjét nevezik a sztoikusok logikájában „lektón”-nak (kifejtését lásd i. m. 203—4). Másrészt arra hívhatjuk fel a figyelmet, hogy logikájukban a fogalmat komponensei bontásában, összegezésében, szorzatában szemlélték, s ez ma a lexikológiában mint a szó jelentésének a megkülönböztető sajátságok, „jegyek” mátrixával, ágrajzával is megadható definiálása, illetve az úgynevezett komponencionális analízisként érvényesül. S a sztoikusok sémáját („tabula logica”) Cervenka a modern logisztika három módszerével is leképezve mutatja ki, mennyiben egyezik kijelentéslogikájuk következtetéssémáit is beleértve (a negáció, implikáció, összeférhetetlenség és konjukció
