Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Bisztray Ádám: Az óriás csizmája
BISZTRAY ÁDÁM Az óriás csizmája Fél délelőtt ott álldogáltam a kis Közért előtt. Jobbra, néhány lépésnyire háromszögbe futott az Áldás és az Eszter utca, a kőfeszület fehér hátát mutatta. Vártuk a kenyeret. A sor előbb még kiért az útra, de a hitetlenek elszéled- tek. Közeledett a dél. A Nap nem tudott kisütni, mintha nagyon magasan kifeszített disznóhólyag mögött fénylett volna. Szemben s alattunk a kertekben, talán a zúzos hajnalban hullhattak le a levelek, hogy a könnyű ködben mint valami körös-körül lengő japáni tusrajzot engedjenek látni. Kígyós-szövevényes ágakat, görbe és sötét fatörzseket, nyirkosán csillogó sötét bokrokat. Csend volt. A reggeli kis szél is megállt. Már csak hárman maradtunk a félig lehúzott, bordás vasredőnnyel szemközt. Tóni bácsi, a galambősz latintanár, méregzöld mikádóját panyókára vetette. Mindig melege volt magas vérnyomása miatt. Elunhatta Tacitust, mert jobb kezével óvatosan bal zsebébe csúsztatta, nehogy leessék válláról a kabát. Marika néni is várakozott, neki hosszabb türelmet adott a pulóverkötés, villámgyors tűkkel dolgozott, állva. Karjára tett füles szatyorból futott elő a kék és vastag gyapjú. Krizsánné kicsit feljebb lökte a redőnyt — Menjenek nyugodtan ebédezni, félreteszek három veknit, ha megjön végre. Elhihetik, mennék már haza, nem főztem mára. Nefelejcskék szeme volt az asszonynak, de ebben a lehajlásban barna haja előrehullott, eltakarta. Előbb még a kis juharfát támasztottam hátratett kézzel. Átértem a törzsét, ujjnyi vastag ágai fejem magasában pucérkodtak. Átlépkedtem a szobányi udvar másik felére, és leültem az egyik ládára. Új Ardára gyújtottam rá, még szerencse, hogy ezt a laposra töltött bolgár füvet is kapni. Ekkor! A gyufa sercegése és lobbanása közti időben süvített-suhant el valami, lecsapta a juhar koronáját, és az üzlet mögött, ahol becsapódott, tölcséresen dobta fel a kerti földet. Nyirkos forgács hullott sapkámra, arcomba, a sárból is jutott. — Döglött szárnyasakna! — szólalt meg rezzenetlen hangon Tóni bácsi. Szomszédunk elejtette a kötést, rémületében szájára tapasztotta tenyerét, s halkan kezdte, sírósan az Úrangyalát. Nem volt kedvem hazamenni. Inkább a fiúkhoz — keresztül a dombon, le a Rét utca lépcsőin — a Kollégiumban. Tudtam, mi várna otthon. Darázsfészek, rosszabb, mint a város hírhedt tűzforró pontjain vagy a lesipuskás, ál
