Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
HAJDÚ ISTVÁN volt igaz, sértettsége az önmaga ellen irányuló megvetésből fakadt amiatt, hogy a kérészéletű vasakarata újfent engedett a kísértésnek, és az elfogyasztott alkoholmennyiség most ördögi játékot űz az idegeivel. Lassan akár egy gyapjas kísértet elindult feléjük, térdkalácsait minél közelebb nyomva egymáshoz, miközben lábának alsó része minél távolabb maradt, így nem tudott elesni, mindkét lába eltörne, amitől bárminél jobban irtózott, képtelen lenne ágyban maradni és elviselni mások gondoskodását, ami annyit jelent, hogy elkötelezné magát. Még a veríték is kiverte a gondolattól.. Tudta, hogy nem hazudtolhatja meg az elkövetkező események alakulását, és az idő zaja úgyis felemészti a hiteles változások minden pillanatát, jobban jár, ha beletörődik, mint hogy ellenkezzen a cselekvés nyilvánvaló abszurditásával. Akárha sűrű, rostos húsban közlekedne, indult meg a két vörös fátyollal bevont alak felé, akik ha nem is biztonságot, legalább szolidaritást jelentettek számára köztes állapotainak lebegő pillanataiban. Az út közte és a rá várakozók között mintha gumiból volna, állandó jelleggel nyúlt és nyúlt, így a távolság nem hogy csökkent közöttük, hanem nőttön-nőtt, ugyanakkor az egyes stációk, melyek megállásra késztették, ezerféle kínszenvedést tartogattak számára. Egy dagadt, vörös képű, tompa orrú, sildes sapkás alak két műanyag pohár tartalmát löttyintette elülső felére, miután káromkodva egymásba ütköztek, valaki mintegy titkos küldetést teljesítve jobb füléhez hajolva azt súgta neki, hogy „este nyolckor a dühöngőben”, jól megnyomva a „dühöngő” szót, és ez a nyomatékosított felszólítás a fagyponthoz közelítette az ereiben bóklászó vér hőmérsékletét. A járda barlangvilágításában legszívesebben négykézlábra ereszkedne, akár egy gigant puli, szemébe lógó göndör hajjal, előremeredő fitos orrával. Az emberi méltóság utolsó szikrája, valahonnan a mélyből óva intette eme egyszerű közlekedési módtól, az így megerőszakolt test továbbra is vertikális üzemmódban maradva haladt a bolond tudata által kitűzött cél felé, ahol, tudta, a kormos lihegése ellenére megkapja, amire oly sóvárogva áhítozik. Azok ott ketten nem is ellene esküdtek össze, hanem cselekvései ellen, melyek csökönyösek, mint egy orrszarvú léptei, egyedül bensője tartós jósága és az együtt töltött évek miatt viselik el az arcára itt-ott ráfagyott grimaszt. Amikor végre hozzájuk ért, hirtelen kihúzta magát, és megkérdezte: „Na, mi van, már megyünk?”, és közben szörnyen kíváncsi volt arra, miről beszéltek ők ketten azalatt, amíg ő távol volt.
