Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
DUBA GYULA patríciusházának kapubejárata: két sisakos-kardos marcona kővitéz, sziklaszürke harcosok, csupasz karddal a kezükben, kissé meghajolva, lopakodó járással lépnek, s a mozdulat kővé dermedt, hiúztekintettel figyelve, merész horgas orrú arcukon kegyetlen, időtlen bátorság, akár a fiókáikat védő sasmadarak... Katz másik könyvének a címe azonnal megragadott. Kert a hegyek között. Milyen kert? S milyen ház? A világutazónak nem kell ház. Nem házban lakik, legfeljebb épületben. Fényes szállodában vagy egy maharadzsa palotájában, a tengeren hajókajütben, a dzsungelben bungalóban, bőrsátorban a sztyeppén. A sarkkör táján pedig eszkimó jégkunyhóban! S a következő mondata is meglep: „...én kora ifjúságomtól kezdve magányos ember voltam!” Képtelen mondat, hihetetlen állítás. Miként lehet magányos, aki annyi emberrel kerül k özeli viszonyba, és egymásrautaltsági kapcsolatba? Mintha egy prédikátor kijelenthetné: én nem szeretek beszélni! A látszat tehát nem magányosságra utal, s ha mégis állítja, akkor talán a magány mélyebb, biológiai és lélektani értelmében igaz A kérdés rejtélyízű, ismét a metafizikába botlottunk? Mindenesetre bevallom, rokonszenves és közeli számomra, ahogy a pőre lélek, mely csak ritka pillanataiban, elvétve közlékeny, a csupasz én hangján szól hozzám: mindenek ellenére magányos vagyok! Richard Katz tehát parasztházat vesz, és kertet ápol a sziklák között. Maga a ház is sziklákból, terméskövekből épült, az író kibővíti dolgozószobával, modernizálja. Alpesi környezetében tartósan letelepszik. Virágokat ápol, kutyákat nevel, szemlélődik, majd számadásféle meditációkat végez, könyvírásba kezd. Elgondolkodik kutyáiról és a kertjéről, a sziklaházról és a természetről, a tájról és az időjárásról, szomszédairól és látogatóiról, az emberekről, emlékeiről és az otthonról. S a magányról! Nem arról a magányról, amelyet a világot járó utazó érez, s amely tovább menésre készteti, kóborlásra ösztönzi, nem a nyugtalanság magányáról meditál. A helybe érés, a megnyugvás, az otthon magányáról gondolkodik. A lélek magányának a kiteljesedéséről, amelyben a világról meditáló képzelet önmagára talál. Candide is így békült meg a világgal, dolgait elvégezvén visszavonult, hogy megművelje kertjét... A kisebbségi utazónak ilyen megoldás nincs kedve ellenére! Meglehet, egész életében ezt kereste. S a világ körüli utazások ideje amúgy is lejárt! Egyrészt mindennapiakká váltak, másrészt fölöslegesekké. Hétköznapivá, ahogy például a menedzserek és politikusok hetente talán többször is körülrepülik a földet. Fölöslegessé is, nincs már felfedezésre váró földterület, felderítésre méltó táj. Be kell kapcsolnunk a televíziót! Jóval kevesebb fáradsággal és óhatatlanul „művészibb” kivitelben tárul elénk a nagyvilág, a tengerek mélyétől a kozmoszig. Aztán...”Sonkaország” sincs többé! Örök érvényűnek vélt téridejét nagyon rövid idő alatt kifújta Közép-Európából a történelmi szél. A helyére lépő új valóság, az új téridő nemcsak szűkebb, kevésbé gazdagon motivált, lepusztultabb, hanem — rossz szóval, ám kifejezően — otthontalanabb is! Az otthon és a világ viszonya folyton kísért. Hazánk, Euró
