Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás mólók szövete, több annál, hogy csak díszlet legyen. A lényeg része, nem a felület eleme. Az égövi sajátosságokat adó monszunok, számumok és hurrikánok, a homokdűnék és jéghegyek képe, a füves pusztaságok (szavannák, sztyeppék) és az őserdők, a dzsungelek leírása, a tavak növényzete és a folyók élővilága, akár a bennszülöttek, az utazás megannyi élményanyaga. Nyelvünk — s valószínűleg minden civilizált nép nyelve — tele van a föld természeti és éghajlati jelenségeinek idegen kifejezéseivel. Nyelvünk is elfogadja és magába olvasztja őket. Az utazó pedig kénytelen foglalkozni az idegen természettel, hiszen a hatása alatt áll, mondhatnánk a hatalmában van. A maláriától, farkasvakságtól és fagyhaláltól a tengeri betegségig számos példát sorolhatunk. De az utazó annak is a tudatában van, hogy a természeti jelenségek megismerésével és megértésével közelebb jut az emberhez! A helyi viszonyok és éghajlati sajátosságok, a tájelemek és a vidék tárgyi világa formálják és meghatározzák az ember vonásait, a természet alakítja lelkét, és erkölcsére nyomja bélyegét. Úgy gondolom, végső soron azért utazunk, hogy megtaláljuk és megismerjük a másik embert. Az Embert! De ez csak a dolgok egyik oldala. Mert közben magunkban hordozzuk a mi tájainkat, ösztöneinkben fúj a délnyugati szél, és a májusi verőfény lelkűnkben melegít, szülőföldünk rögei és hantjai emlékeink mezején hevernek. Mindent, ami a miénk, összevetünk az idegen tájjal, emberekkel! Van rá jó okunk! Némileg furcsa indokunk. Metafizikai tájra és transzcendens magasságba vezérlő kalauz. A bennünk élő önelégült és gőgös én határtalan önbizalma okozza! Önmagunk pökhendi tudata, a túltengő szubjektum kivagyisága teszi, hogy mindennek, szinte világközpontnak érezzük magunkat. Mintha isten lennénk, az istenember fogalma nem ismeretlen! Bizonyosan ezek okozzák, hogy bensőnkben maradék nélkül nem azonosulhatunk másokkal. Lelkünk mélyén igazán csak önmagunkkal azonosulunk. A másik ember nem olyan, mint mi vagyunk! Hogy milyen hát...? Ez itt a kérdés! Indokolatlan kivagyiságunk a távoli népek vonatkozásában még inkább érvényes. Képernyőnkön idegenkedve nézzük a színes katonákat. Kemények, jó harcosoknak látszanak, valóban olyanok, mint a mi katonáink? A híradók menekültekkel vannak tele, hátukon vagy a fejükön vitt batyukkal, gyalogosan, ló- vagy szamár vontatta kordékon, rozoga autókon mentik vagyontárgyaikat, életüket. Mi is így menekültünk volna negyvenöt januárjában a front elől? Az indiai pária, ahogy rizst vet a mocsaras földbe, a púpos ökreit hajtó kínai paraszt, az orosz muzsik utódja a kolhozban és az amerikai farmer, az argentin gaucho és az eszkimó halász egyformán a természet gyermeke, ahogy a magyar pásztor és szántóvető? A cseh nagygazdával, aki apáinkat, rokonainkat dolgoztatta negyvenötben-negyvenhétben, természeti mivoltukban és emberségben egyenlők? Józan ésszel megérthető, ám szívvel és lélekkel nehezebben átélhető, hogy az emberiség rengeteg, különféle módon és szinten élő népre, számos fajra és bőrszínre, eltérő s szinte összeegyeztethetetlennek tűnő kultúrára és erkölcsre
