Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Széles Klára: És eljön?
128 KÖNYVRŐL KÖNYVRE könyve „egészen új próba elé állít majd szerzőt és olvasót”. A Thészeusz-re- gény kapcsán íródik le ez a mondat. S úgy vélem, hogy az új mű koherenciáját keresve éppen ez az elődje némi eligazítást adhat. Thomka Beáta hívja fel a figyelmet arra, hogy a „labirintus mélyén álló tükörmotívum archaikus” jelentései oldaláról értelmezhetjük Grendel Thésze- usz-történetét. Eszerint fő szerepű az „önmagunkkal való szembenézés szükségessége” s ennek fokozatai. Mintha ennek folytatásával tai. ’koznánk itt sajátos módon. Ha előbb hangsúlyozhatta értő elemzője, hogy a tükörben „nem a szörnnyel, hanem önmagunkkal szembesülünk”, akkor most az a különös sejtelmünk támadhat, hogy „a szörnnyel” szembesülünk; hogy maga a labirintus a „rendszer járatainak szövevényébe” világítás kerül középpontba. Kezdettől megtalálható az Elbeszélő-részekben az önreflexió, önszembesülés szándéka, változó jellegű megjelenése. Saját kényszerpályán-létezésen mereng az elbeszélő, „beletörődésén” a diktatúra örökkévalóságra való berendezkedésébe; máskor latra veti, „mihez volt az életében belsőleg köze”, „hogyan lehet nem fölöslegesen élni”, hol kereshető az önazonosság, az otthoniét. Máskor „nem tudja megindokolni létezését”, lelki súlytalanság” állapotában érzi magát, mintha „a lelkét lopta volna el valaki” (125., l60., lói., 184., 204., 172—179.). S az önelemzés kérdései aligha választhatók el a helyzet elemzésétől, válaszaik meg különösen nem függetlenek a helyzet válaszaitól. Mintha e tekintetben is a Thészeusz-történet folytatásával találkoznánk. Ott az egyes szám első személyben beszélő Szemere Ákos panaszolja: „Amíg helyzetemet elemzem, lassan elfogy a helyzetem, s nincs mit elemeznem többé.” Itt mintha (éppen talán okulva?) elemzés helyett megélni igyekezne helyzete esélyeit az Elbeszélő. Regényírásként pedig — úgy tetszik — hagyja, hogy a regény írja önmagát. (Ahogy erről Thomas Mann, Szegedy-Maszák Mihály ír.) így alakul ki ez a különös, elgondolkoztató mű. Mintha igazi kulcsa a regényen kívül lenne, a mottóban idézett helyzetfelmérésben, avagy abban a problémakötegben, amelyet Fűzi László Grendel kapcsán így fogalmaz meg: „a térség miképpen nem tudott bekapcsolódni a történelembe”, s a hősies történelemszemlélettel szemben miként éli meg az itt lakó (köztük az író) a „szabadságvesztés fokozatait”. Az Elbeszélő persze nem azonosítható a szerzővel, de nem is különíthető el tőle. Saját, regényben megfogalmazott s már idézett szándékba kísérletnek bizonyul, de miért és hogyan kudarcot valló kísérletnek? Az író vágya (feltevésünk szerint) az volt, hogy „szubjektuma a fiktív szereplők és helyzetek tarkaságában” feloldódjon. Ez többnyire sikerült is. A másik törekvés már kevésbé, az, hogy „részvétele totális legyen, s mégis észrevétlen”. Az igazi totális részvétel valódi koherenciában valósulna meg; az észrevétlenség pedig az önreflexiós részek funkcionálisabb egészbe simulásá- ban. Mintha a legszembetűnőbb hiányérzet ott lenne megragadható, ahol a regény valamennyi figurájának léte, mozgása, viselkedése papírmasészerűnek, bábjellegűnek érzékelhető. Hol van a kívánt „tarkaság’? Nemcsak a parancsokkal irányított ügynökök, hanem a többi szereplő is arctalan, vértelen, marionettszerű. „A fabula... nélkülözni tudja a hőst” — fogadhatnánk el
