Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - E. Fehér Pál: Fábry Zoltán és Ernst Jünger
44 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN ben lett fontossá. (Talán nem felesleges arra emlékeztetni, hogy minden bizonnyal az 1966-ban kiadott csaknem 500 oldalas monográfia Fábry legegységesebb alkotása. Rákos Péter találó jellemzése szerint „valóságos katalógusa mindannak, amit Fábry a német szellemiséggel kapcsolatban tapasztalt vagy olvasott”. S érdekes Mesterházy Lajos vallomása is: „És mint hajdani filozop- tert, bevallom, föllelkesített művének hallatlan dokumentáltsága, az évtizedes szorgalmas tanulmány, a könyvtárnyi elolvasott anyag, a magasan tornyosuló cédulák egy messzi vidéki ház íróasztalán: hát így is lehet művelni publicisztikát, vagy pontosabban: így kell!” Fábry Jüngerben, illetve műveiben egyszerre észlelte a változást és a változásra való képtelenséget. A hitlerizmus elutasítását, de az úgynevezett férfierények, vagy, ha tetszik, német erények hűséges őrzőjét. „Jüngernek sikerült a háborút világnézetté avatni, sacralissá fokozni... Jüngernél a háború: a katarzis szinonimájává egyenlítődött. Könyvei százezres példányokban sugallták a háborút mint német erkölcskategóriát...” — állapítja meg pontosan Fábry. De rögzíti a változást is: „Amikor aztán ez az erkölcsi kategória — az igazság kivédhetetlen logikája folytán —- minden idők legnagyobb bestialitásává torzult, Jünger indignálódva fordult el Hitlertől, ezzel bizonyítva be, hogy a háború — az erkölcsi és kulturális megengedhetetlenség — korunkban mást, mint maximális embertelenséget nem eredményezhet.” Fábry azonban észleli azt is, amikor Jünger a „katasztrófanihilizmus” hirdetője, akinek az volt a meggyőződése, hogy az abszolút pusztulásból következik az abszolút teremtés, éppen az atombomba világpolitikai tényezővé válásakor kénytelen revideálni, legalább részben álláspontját, mert kérdésessé teszi az erőszak szerepét a történelemben. Fábryt, magától értetődően, taszítja Jünger egyénisége. Kivált, amikor például Thomas Mannhoz méri. Fábry számára az erőszak bármely formája elfogadhatatlan. Nem kétséges, hogy komoly személyes tapasztalások alapján. Jünger — az emberiség végső pusztulását előlegező atomfegyver kivételével — az erőszakot éppen a jellemformálás, mi több, a nemzetformálás egyik leghatékonyabb eszközének tartja. Fábry látszólag az Európa elrablásában a német imperializmus újjáéledése ellen írt líraian szenvedélyes publicisztikus monográfiát. Valójában pedig az erőszak minden formája ellen tiltakozik. Személyes emlék, de idetartozik... 1962-ben a Kortárs szerkesztőségében dolgoztam, s egyebek között az én feladatom volt a kapcsolattartás Fábryval. Ekkor dolgozott az Európa elrablásán, s kérésünkre a könyv egyik fejezetét, a „A tojáskígyó” címűt küldte el, amelyet az 1962 januári számban közöltünk. Némi késéssel (amint később megtudtuk, az NDK budapesti nagykövetségének tiltakozását elfogadva, az MSZMP központi bizottsága illetékes osztályának utasítására, de az illetékes nem Aczél György volt) az Élet és Irodalomban egy pártközponti dolgozó vezércikk formájában tördelt feljelentésben mondta el Fábryt „elvont humanistának” (az ilyesfajta vád akkortájt majdnem annyit jelentett, mintha valamikor azt állították, hogy imperialista ügynök), aki nem érti a német kérdést, nem különbözteti meg a nyugatnémet imperializmust,
