Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - E. Fehér Pál: Fábry Zoltán és Ernst Jünger
42 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN E. FEHÉR PÁL Fábry Zoltán és Ernst Jünger Avagy — elrabolják-e Európát?.. Ernst Jünger valószínűleg a világirodalom német nyelven író művelői közül ebben a században talán a legidősebb alkotó lehet, ha ugyan még él, mert 1895-ben született, tehát —- ha a hónapokat számítjuk — csaknem két esztendővel volt idősebb Fábry Zoltánnál. (Mindenesetre 1996 végén még jó egészségnek örvendett, és valahol Dél-Würtenberg egyik kisvároskájában élt mint elismert író és biológus, természettudós.) Jünger a német irodalmi nyelv egyik mesterének számít, kivált esszéivel és publicisztikájával vívott ki olyan elismerést magának, hogy a második világháború után, amikor egy ideig mint a német militarista eszmények egyik hirdetőjét és — lényegében csak a látszatokra hagyatkozva, tehát nagyon kevéssé igazolhatóan — mint Hitler értelmiségi támogatóinak társát, a nyilvánosságtól a nyugati megszálló hatóságok cenzúrája eltiltotta, végül vissza tudta magát verekedni a német szellemi élet megbecsült alkotói közé. Nem rehabilitálták, hanem a műve rehabilitálta, amikor már — a háborús és a hidegháborús hisztériák elcsitultak — oeuvre-jének esztétikumára és kivételes nyelvi erejére tudtak figyelni. Egyszer ezt írta önmagáról: „politikai meggyőződésem óraszerkezetként működik: mintha a szerkezet kerekei egymással szemben mozognának, én déli természetű éppen úgy lehetek, mint északi világú ember, s ugyanakkor német meg európai, sőt kozmopolita. Ám lelkemben mindig dél van, amikor az óramutatók — éppen , mert a szerkezet úgy működik, ahogyan ismerjük — találkoznak.” De azért ne feledjük el, hogy Thomas Mann fia, Golo Mann, a történész — távoról sem igazságtalanul, noha némi túlzással — így jellemezte Jüngert: „olvasóinak úgy osztogat parancsokat, ahogyan egy tiszt a katonáinak...” S ha csupán arra gondolunk, hogy Fábry első kötetének ez volt a címe: Korparancs., akkor nem csupán a kor expresszionista divatjaira gondolunk, hanem tágabban egy korszellemre is, amely a „parancsot”, Fábry esetében feltétlenül az „erkölcsi parancsot” — az első világháború véres kataklizmája után — a művészet nélkülözhetetlen eszközének vélte. Pontosan azért, ahogy Majakovszkij, aki sorszámozott „napiparancsokat” vélt szükségesnek, s ha a szó- használat ma már szokatlan, a lényegi igazság tagadhatatlan... Mert, ugye, ezt írta Majakovszkij — Illyés Gyula klasszikus fordítása szerint: „Mélyenszántó vitáinkat / maguk a tárgyak / vágják el, ránk kiáltva, / hogy „Új formát adjatok!”? Az új formára valóban szükség volt (ezt a húszas-harmincas évek egyérteműen bizonyítják, hogy a későbbi időkről már ne is essék szó), de ezt Majakovszkij és Fábry az egyik oldalon (s nagyon szelíden, de a leghatásosabban s lényegileg ugyanezen az oldalon, például Karel Čapek) és a velük
