Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

31

(Heller Ágnes: Identitások, hatalmi terek, ismeretlen belvilágck, Kritika, 1996, augusztusi szám)

Meggondolkoztató ez a találkozás Heller Ágnes és Fábry Zoltán nézetei között. Mert Fábry a kollektív magányt — cselekvésre ösztönző, a kisebbségi helyzetből is származó alapállásként felfogva —, mint már utaltam rá, egyenlőség! jelet tett a felelős s a felelő ember közé. Ez az ember nem monologizál, hanem nyitottan a világ felé, mindig kész a dialógusra. Állandó késztetést érez arra, hogy — Heller szavaival — kezet nyújtson az idegennek, és elfogadja másságát.

Fábry felfogásában a felelősség egyben beszámolás, számadás is. Ez a számvetés nem a percnek, a történelmi pillanatnak, hanem — a mából — a jövőnek szól. A holnapok igazolását célozza meg. És végül: a „felelősség vonzata a szabadság, a szabad akarat, a szabad elhatározás" (Üresjárat; 88.) A felelő típus fedi a szabadságtípust, s mindketten a humánum emberének a családjába tartoznak. Ők azok, akik — Fábry tolmácsolásában — kimondták a „non possu- mus”-t a fasizmussal kapcsolatban, s ebben az elutasításban — kockázatot, szenvedést vállalva — mindvégig következetesen kitartottak. Konok konzekvenciájukat erkölcsi szempontból az is igazolta, hogy a fasizmus — Fábry szerint — lehetetlenné tette „az egymásnak felelősséggel tartozó egymásrautaltságot”.

Persze, Fábry Zoltán — „korparancsként” felfogott és teljesített — szembeszegülését a fasizmussal nem kizárólag a felelősségtudat motiválta. Tanulmányok, esszék, pamfletek és könyvek sorozatában sokoldalúan elemezte és bírálta. A „vox humana” megszólaltatójaként mindenekfölött az új barbarizmust utasította el benne. Társadalmi kortünetként kezelte, mint „gyilkos és gyilkoló ámokfutást” bélyegezte meg. Viaskodása vele — mondhatni — évtizedekig tartott, s azután sem szűnt meg, hogy a III. Birodalmat katonailag legyőzték, Hitler és Göbbels öngyilkos lett, s a nürnbergi bíróság ítélete alapján a legfőbb háborús bűnösöket kivégezték.

Fábry tudatában volt annak, hogy hadakozását valaminő monotónia hatja át, ám ő nem restellte ezt a „rögeszmét”. Tisztában volt azzal, hogy nem kényszerképzetek foglyaként ágál, hanem az emberiség sorsát, jövőjét félti. Ebből a felismerésből merítette a csatározáshoz szükséges pátoszt és energiát. Mindmáig nagy elégtétel számomra, hogy éppen a Korunk I960, 8. számában közöltük azt az írását, amelyben — vallomásosan — mintegy azonosul az antifasizmus ügyével. Már a cím (A műfaj neve: antifasizmus) is jelzi, hogy a szerző — sajátosan értelmezve a műfaj fogalmát — tulajdonképp az életét és szellemi-erkölcsi magatartását meghatározó hitvallást fejt ki. „ Vannak korok, sorsfordulók — írja —, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá.” Régiónkban Fábry az első riasztók közé tartozott. Korán felvette a küzdelmet a germán revánsszellem ellen, s a német művelődés alapos ismeretére, majd az 1933 utáni emigráns irodalom tanúságtételére is támaszkodva kimutatta a vilmosi birodalom háborús terjeszkedése s a nemzeti szocializmus hódító politikája közötti folytonosságot. Optikája azonban tágabb térségeket,