Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Bódi Andrea: Mama
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ami nincs, mert mindenki valami megfoghatatlant vár el a másiktól, amiből maga sem tudja, hogy mi az. És ez a világ végig egy (kettő, három) Nő szemszögéből, az ő érzésein, emlékein keresztül. Nem zártak ezek az „történetek”, sőt igazából nem is történetek, csak egy- kettőnek van eleje és/vagy vége, a legtöbb csak kiszakított szelet egy folytonos áradásból. Manna, Miriam és Lilla árasztanak el minket legbelső világukkal. Hosszú, akár féloldanyi mellérendelő mondatok zuhatagában bocolgatják lelkűket, mint Manna képzeletben András kezét (a szerző orvostanhallgató. Talán ezért lát mindenben szemtelenül boncolásra váró élettelen anyagot.). Éppen ezek a kitárulkozások jelentik talán a kötet gyengéit. Mert amit a szétvágott mellkas és koponya mögött találnak, sokszor modoros „modern- életérzéskedés”. Ennél jobbak azok a részek, ahol a Hős (és az író) rábízza az olvasóra, alkosson ő véleményt róla. Cselekedetei, szavai alapján. Vagy az alapján, hogyan lát a lány egy másik embert, hogyan látja a Férfit, aki állandó lakója e belső világnak. A Férfi alteregói már nem oly egyformák, mint a lányé, András, Bill, John, Gábor, Maximilian, Cole és Gróf Mérey Zsigmond külön egyéniségek (persze különböző szinten ismerjük meg őket). És még rajtuk kívül a többi, akik név szerint nem kaptak helyet a történetekben, de akiknek a lányok szinte gátlástalanul adták oda magukat. Mert szexnél többet nemigen találtak ezekben a kapcsolatokban, a mélyebb kapcsolatoktól riadtan elmenekültek, habár végig azt keresték. De a párbeszédek általában süketek, üresek, semmitmondók vagy nem őszinték. Élettelenek. Nincsenek párbeszédek, csak tévelygő, magányos emberek vannak. Élettelenek. A lelki sztriptízen kívül természetesen kis történetek is vannak. Randik, séták, egy görögországi út, szeretkezések. Az epikus részeket is átszövik a reflexiók, az impressziók, egy lírai női lélek megnyilvánulásai. A leírások, helyzetrajzok közben nagyon jól érvényesülnek Tóth Anikó tömör mondatai, nominális stílusa, amely a végtelen áradásba ágyazva fokozottan hat. Egy-egy jól eltalát szóval ügyesen célozza meg az érzékszerveinket, halljuk, szagoljuk ezt a világot. Az utolsó történet elüt a többitől. Mintha Tóth Anikó mindent bele akart volna sűríteni, amit addig írt. Van benne érzéki szimbólum, a legelvontabb líra hatását súroló, kicsike történet a női furfangról, szeretkezés, meglepő asz- szociációk (találóak és kevésbé találóak), posztmodern okoskodás Teremtésről és Gondolatról, lírai reflexió, mindez váltakozva, ismétlődve. Amellett, hogy nem egységes, lehetőséget nyújt, hogy ki-ki eldönthesse: mi az, ami hozzá közel áll Tóth Anikó prózájából. Bódi Andrea
