Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - NYELV ÉS LÉLEK - Kiss Jenő: Változó társadalom — változó nyelv
Változó társadalom — változó nyelv szereplői, ilyen-olyan sztárok neveit kapják némely újszülöttek. így jelennek meg a magyar társadalomban is az Izaurá-k, a Pamelá-k, Szamantá-k. Bőven volna mondanivalónk a nyelvi tiszteletadásban zajló változásokról is. Gondoljunk a köszönés- és megszólításformákra! Hol vagyunk már a Rá- kosi-évek plakájainak normájától: „Urat nem ismerünk, elvtársak vagyunk!” Hisz mára már az elvtársak is urak lettek, legalábbis névleg, de — jól tudjuk — az urak között mindig akadtak bőven névleges urak, s nincs ez másként ma sem. Az utóbbi néhány évtized a köszönésformák nagy változását hozta a magyar nyelvterület nagy részén. Egy néhány évvel ezelőtti magyarországi fölmérés szerint a leggyakoribb köszönésformák ezek voltak: 1. jó napot kívánok, 2. szia, 3- szevasz, 4. kezét csókolom, 5. belő, 6. adjon Isten, 7. erőt, egészséget, 8. tiszteletem, 9. csáó, 10. szióka (Kontra 1993). Vannak változások a tegezés és magázás területén is. A magyar nyelvterület bizonyos részein s elsősorban faluhelyen a gyerekek korábban nem tegezték szüleiket. Ma már egyre általánosabb a tegezés. S a változás eredményeként olyan átmeneti állapotban élünk, hogy a mai ötvenesek s idősebb szülők még magázzák szüleiket, az ő gyerekeik viszont tegezik már őket, sőt a nagyszülőket is. Izgalmas és érdekes kérdéskör a nyelvi etikett kérdésköre, sürgősen vizsgálni kellene. A szlovákiai magyarok a magázás és tegezés tekintetében a magyarországi magyar és a szlovákiai szlovák gyakorlat között helyezkednek el valahol: nem tegeződnek annyira, mint az anyaországi magyarok, de jobban tegeződ- nek, mint a szlovákiai szlovákok (Sándor Anna 1996). Természetesen az anyanyelv-elsajátítás területén is vannak változások. Az anyanyelv azt jelöli, hogy a kisgyerekek elsöprő többsége korábban elsősorban édesanyjától, illetőleg szűkebb családjától tanulta meg, sajátította el a nyelvet. Illyés Gyula már 19ó7-ben így fogalmazott: „anyanyelvűnket — kiejtés és kifejezés dolgában egyaránt — hovatovább nem anyánktól sajátítjuk el, nem is környezetünktől, hanem egy-egy központi hangsugárzó, illetve betűárasztó intézet gárdájától” (Illyés Gyula 1967: 1). S minthogy a legtöbb ember számára a tömegtájékoztatási eszközök nyelvhasználata a minta, különösen a televízióé, nem igen csodálkozhatunk a nyelvhasználat bizonyos fokú uniformizálódásán, s azon, hogy az ifjúság egy része nyelvi panelekkel építkezik, hogy hadar, hogy létrejött az ún. turbónyelv. 4. Amiről eddig — csak jelzésszerűen — szó volt, az azt mutatta, mi változott a nyelvben, a nyelv állapotában. Azt is tudnunk kell, hogy mi történt a nyelv ve/, azaz hogy milyen változások zajlottak és zajlanak a nyelv helyzetében. Merthogy — tudjuk — a helyzet változása az alapváltozás legfőbb előidézője. Ami a magyart illeti: nem vitás, hogy a legsúlyosabb következményű változást ennek a nyelvnek a helyzetében a trianoni békediktátum hozta azzal, hogy a magyarság harmadát asszimilálásra törekvő utódállamok kisebbségévé tette. A helyzetváltozás következményei közül hármat említek: 1/ az anyanyelv használati lehetősége — átmenetekkel, hullámhegyekkel
