Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - FÓRUM - Szarka László: A lakosságcsere kérdése a párizsi békekonferencián

értékeljük. A csehszlovák—német, illetve a csehszlovák—magyar határ eltérő jellege, a müncheni szerződés és a bécsi döntés tartalmi különbségei azonban legfeljebb szakértői szinte játszhattak szerepet.

Annál komolyabban esett latba a nyugati kormányoknál a német-, illetve a magyar kérdés kezdettől fogva kimutatható eltérő kezelése. Magyarország, amely fölött a befolyást a híres-nevezetes Sztálin—Churchill-féle jaltai százalékos megállapodás szerint 50-50 százalékban a Szovjetunió és a Nyugat lett volna hivatott gyakorolni, 1946 folyamán a térség többi országaiban felgyorsult szovjetizálás hatására, jelentős mértékben felértékelődött. A magyar kisebbségek kérdését szintén kezdettől fogva egészen eltérően értékelték az amerikai, angol diplomaták: tisztában voltak azzal, hogy a bécsi döntések előkészítésében mind a csehszlovákiai, mind pedig az erdélyi magyar kisebbségnek igen csekély szerepe volt.

Az amerikai szakértői testület négy javaslatot dolgozott ki, s ezek közül az 1939- évi határvonalak meghagyását nem ajánlotta, s a C-variánsként szereplő tervet tekintette a legkövetkezetesebbnek. Eszerint nem csupán a Csallóköz, hanem a vele érintkező magyar többségű mátyusföldi, Garam menti és gömöri vidékek is Magyarországnál maradtak volna. A szóban forgó területen az 1930-as csehszlovákiai népszámlálások szerint 310 ezer magyar mellett 59 ezer volt a szlovák nemzetiségűek száma. Az amerikai terv azután mindehhez hozzáfűzi: „A nagyjából azonos lélekszámú maradék kisebbséget aztán ki lehetne cserélni, s ezzel eliminálva lenne bármely későbbi irredentizmus etnikai alapja.” (Romsics Ignác: Amerikai béketervek, 198—99.)

Az amerikai békeelőkészületek csehszlovák—magyar határra vonatkozó elképzeléseit egy 1944. szeptember 1-jei titkos feljegyzés a következőképpen summázta: „A Duna menti régió békéje és stabilitása érdekében meg kellene fontolni Magyarország etnikai igényeit a Csallóköz és a Kisalföld térségében. Jóindulattal kellene néznünk ezeknek az igényeknek és Kárpátalja határainak bármiféle rendezését, amit Csehszlovákia és Magyarország szabad és közvetlen tárgyalások útján vagy bármi más békés úton ér eL” Az Egyesült Államok a békeelőkészületek szakaszában támogatott volna minden olyan megoldást, amely a Csehszlovákiával közös magyar határ esetében a megegyezés alapján a trianoni határok revízióját eredményezte volna, mert amint azt egy másik amerikai külügyi dokumentum bizonyítja, az amerikaiak nem tekintették a München előtti határokat megváltozhatatlannak, mi több, úgy látták, „szükség van bizonyos változásokra a stabil rendezés érdekében”. Az amerikaiak által támogatott megoldási javaslat pedig azt eredményezte volna, hogy a határok kiigazítása révén „Magyarországhoz kerülnének bizonyos, túlnyomó többségben magyarlakta területek”. (Romsics Ignác: Amerikai béketervek, 243—45.)

Többé-kevésbé hasonló elképzelést dolgoztak ki a közép-európai békeelőkészületek során a brit szakértők is, azzal a különbséggel, hogy ők elsősorban a Csallóköz Magyarországnak való visszaadását, s ennek fejében Csehszlová