Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei
A túlélés esélyei irodalom nem lehet semleges terület. A gondolkodásunk törvényszerűen valahová kötődik. A szülőföld kérdése aztán átváltozik egy belső tájjá, amely mindig jelen idejű tér. Én olyan közösségben nőttem föl, amelyben az íratlan irodalom élő valóság volt. A 70-es években volt egy rövid megtorpanásom a költészetben, s akkor döbbentem rá arra, hogy ott van bennem az íratlan irodalom tudása, amit használhatok. Én hiszek az irodalom közösségi küldetésében. Nem hiszem el, hogy az olyan irodalomnak haszna lehet, amelyik nem kötődik valamilyen módon a nemzethez és a közösséghez. Ez az irodalom olyan, mint a desztillált víz, semleges, tehát ihatatlan. Én csak saját közösségemnek tudok valamit megfogalmazrii, fiktív dolgokról két mondatot sem tudnék leírni. És csak az egytemes magyar kultúrában tudok gondolkozni.’’ Az Irodalmi Szemle ellenében megszületett a Kalligram című irodalmi folyóirat 1992-ben, amelyet jelenlegi főszerkesztője, Hizsnyai Zoltán így mutatott be három évvel később: „A Kalligram elsősorban nem a szlovákiai magyar irodalom szócsöve, nem a kisebbségi irodalom gettója, hanem a szellemi értékek szabad áramlásának segítője, távolabbi párhuzamok, tá- gabb perspektívák láttatója. S mint ilyen, természetesen a kisebbségi magyarság szellemi épülésének is ma már pótolhatatlan segítője.” Az Európai utas 1996. 3- számában Szigeti László tollából megjelent írás még erőteljesebben fogalmaz, s kiemeli: „Sem a szlovákiai magyar értelmiségnek, sőt magának a magyar irodalomnak sincs esélye világirodalmi posztra, ha provinciális marad.” Karol Wlachovský éppen a Kalligram lapjain fogalmazta meg a következő gondolatot: „...Grendel Lajos a megfelelő példa arra a szerzőre, aki prózájában csupán alig észrevehetően engedi sejtetni a kisebbségi/nemzetiségi sorsot, s nem lobogtatja-lengeti, mint a zászlót. ” Koncsol László azzal a szemlélettel szállt vitába, amely szerint a nemzetiségek hidat képeznek a két szomszédos nemzet között: „Semmiképpen sem tartom ezt szerencsés programnak, ugyanis minden kultúra öntörvényű kell, hogy legyen. Ugyanabból az ösztönből kell születnie: az ember kreativitásából, alkotási vágyából, alapvető megnyilatkozási ösztöneiből, és nem valamiféle másodlagos céllal. ” (Csak zárójelben idézzük Ferdinandy György mondatát: „...minden nyugati magyar író műve híd az Óhaza és a Nagyvilág között.") Abból a tényből, hogy az 1995-ben még öttagú AW/ígram-szerkesztőgárda mára egyetlen személyre zsugorodott, miközben a több évtizedes múlttal rendelkező Irodalmi Szemle megszűnőfélben van, az a tanulság vonható le, hogy csak a türelem vezet célhoz. A legfiatalabb költőgeneráció talán éppen visszafogottsága révén kevesebb vihart kavar maga körül, és szívósan alakítja saját — különbejáratú — világát. Gondoljunk például Juhász R. Józsefre, közismertebb nevén Roccóra, aki a párizsi Magyar Műhely nyomdokain járva multimediális költői világot, és Érsekújvárban nemzetközi fesztiválokat szervez társaival, a stúdió érté csoport tagjaival együtt. Őt idézzük: Én nem tartozom azokhoz az emberekhez;
