Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - FÓRUM - Szabó A. Ferenc: Demográfiai érvek és tények a második világháború, utáni magyar—szlovák lakosságcserével kapcsolatban
FÓRUM gáti hatalmak erre gyakran figyelmeztették is a csehszlovákokat éppen úgy, mint a szovjeteket. Annak ellenére, hogy a háború alatti szlovák különutassá- got nem lehetett eltagadni, egész Csehszlovákiát elfogadták szövetségesnek, s ennyiben lényegében azonosultak politikai-diplomáciai célkitűzéseivel ők is. Csak eközben megkísérelték a méltatlan helyzetbe került magyarok szenvedéseit némiképp tompítani. A nyugati demokráciák politikusai között eléggé általános volt az a vélekedés, hogy meg kellene kísérelni — szemben az első világháború utáni békerendszerrel — egy olyan rendezést Európában, amelyik nem rejtené magában többé egy újabb konfliktus csíráit. Megkönnyítette számukra ezt az irányvételt, hogy a szovjetek által elfoglalt, uralt és befolyási övezetté nyilvánított területekkel kapcsolatban a méltányosságot gyakorolhatták volna. Tulajdonképpen érdek nélkül törekedtek valamiféle absztrakt igazságosságra. Ebben volt érvelésük erkölcsi ereje, de ugyanebben politikájuk gyengesége is, hiszen nem voltak igazán érdekelve abban, amit jónak láttak volna. Annál határozottabb és egyértelműbb volt a szovjet politika. Lehengerlő dinamizmusa alig engedte eltéríteni céljaitól a térképbe amúgy is szerelmes Sztálint és embereit. így valójában az is csoda, hogy a párizsi tárgyalásokon nem tudta a magyar kérdésben együttműködő két szláv hatalom minden követelését érvényesíteni. 1945-ben Magyarországon többé-kevésbé hiteles parlamenti választások nyomán alakultak ki a politikai erőviszonyok. Az adott helyzetben, különösen mivel alulmaradtak, a kommunisták sem tekinthettek el a magyar nemzeti problémáktól, bármennyire is igyekeztek a szovjetek kedvében járni. Rákosiék tudták jól, ha nem kelnek a csehszlovákok által üldözött s egyoldalú kitelepítésre szánt magyarok védelmére valamilyen formában, politikai jövőjük válik nehezebbé. Ezért a magyar sérelmek orvoslására törekedtek, bár elzárkóztak az etnikai határ fenntartásának követelésétől, amit viszont nemcsak a választásokon győztes kisgazdák, hanem saját szövetségesük, a Nemzeti Parasztpárt is követelt. Kétségtelen volt ugyanis, hogy az első bécsi döntés nyomán rendkívül kiegyensúlyozott, méltányos etnikai-nemzetiségi határ megvonására került sor a két ország között. Ahol nem lehetett jó határvonalat kijelölni, ott kölcsönös kompenzációkat alkalmaztak. A nagysurányi etnikai beszögellés Magyarországhoz került ugyan, több tízezer szlovák lakossal, viszont Szlovákiában maradt a teljes Zobor vidéki magyarság. Kassa, Érsekújvár, Losonc szlovákságáért cserébe pedig az akkor még igen népes és öntudatos pozsonyi magyarság maradt idegen uralom alatt. Az elhatárolódás kiegyensúlyozottságát jól jellemzi, hogy a határ két oldalán körülbelül 80-80 000 magyar, illetve szlovák kisebbségi maradt csupán. Amennyivel többen voltak még a magyarországi szlovákok, azt az ország belsejében, különösen az Alföldön élő nagy létszámú telepeknek köszönhették, nem a határ menti lakosságnak. Amíg tehát a csehszlovák belpolitikai erők egységesen vallották a magyarok valamilyen formában történő kiűzését, addig a magyarországiak megosztottak voltak. A kommunistákhoz hasonlóan a szociáldemokraták is
