Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei

Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván

A kettős kötődés nem az 56-os, hanem egy későbbi nemzedék esetében is kézzelfogható. Mózsi Ferenc verséből a következő néhány sor: „Mi közöm e tájhoz? / az otthonosnak mondható lakhelyhez? / itt élünk itt születtek gyermekeink / de mi még elvágyódunk / az ottani kevesebb is több mint / az itteni összefog hatatlan.”

„Az elérhetetlen és elhagyhatatlan HAZA ” utáni nosztalgia ne 1 a megszokott jelentésben értendő mégsem. így magyarázza Mózsi: „Ha változatlanul valahol a Vásrosliget környékén élnék, akkor sem lehetnék nagyobb magányban, mint most Chicagóban, a felhőkarcolók árnyékában. Számomra a honvágy is sokkal erőteljesebb volt elmenetelem előtt. Olyan világ iránti nosztalgiát jelentett; amely elérhetetlennek tűnt abban a környezetben és időszakban. ”

Talán ez az összetett életérzés vitte közelebb az amerikai költőket — pl. Bakucz Józsefet, András Sándort, Mózsi Ferencet — a keleti filozófiához, de a nyelvi játékok, a szexualitás és a költészet formai megújítása is felfogható valamiféle pótszerként a magány, az otthontalanság, az elvágyódás ellen. Talán ezért is sóhajt fel Mózsi Ferenc egy erdélyi témájú versében úgy, hogy milyen jó lenne, ha „az egynyelvűek melege” őket is összetarthatná a közös takaró alatt.

Könnyebbnek tűnik tehát azok helyzete, akik kisebbségben, de mégis anyanyelvi környezetben élnek és alkotnak. Noha ez közeg is tele van a veszélyeztetettség érzésével, de ez gyakran jótékony hatású, hiszen egyfajta termékeny dacot, „mégis-morált” kényszerít ki az író emberből. Ahogyan az erdélyi költő, Gittái István megfogalmazza A nyelv, amelyen élsz című versében: „az anyanyelv: iránytű, szalmaszál, létmuszáj”. A nemzetiségi magyar költőt segíti az a gazdag hagyományanyag, amely a Halotti beszédtől napjainkig él, és szervesen beépül a mai írásokba. Márai éppen az ősi gyökerek — az egész magyar kultúra — és az egykori polgári életforma elsiratásához választja a Halotti beszédet keretként. A szlovákiai magyar költőknél több helyen és többféleképpen is felbukkan ez az ősi műfaj. Koncsol László, Zs. Nagy Lajos a régi formában új gondolatot szólaltat meg. Duba Gyula Vajúdó parasztvilágának zárófejezete — a Temetődombon — is egy régi kultúra értékeinek elsiratásává szélesedik. Koncsol László különben éppen Duba Gyula novelláit elemezve döbbent rá arra, hogy „a szlovákiai magyar hős mennyire passzív, mennyire leépülő. Hogy a líra világa is ilyen leépülő világ, ezt Cselényi későbbi költészete is igazolja nominális stílusáváIszinte mindenféle mozgás, minden ige kipusztult belőle, csak a megmerevedett alaphelyzetek maradtak."Cselényi költészetéről Tőzsérnek is hasonló kép jut eszébe: „Olyan ez, mint egy hamuhegy építése,,. Tőzsér Mittel-verseinek főhőse vagy Grendel Lajos kallódó figurái azt az igazságot támasztják alá, amelyet Tőzsér az iróniával kapcsolatban így fogalmazott meg: „Az irónia a létezés tragi- kusságát tudatosító és e tragikusság ellenére is tovább élő ember keserű mosolya, tehát a szellem van benne és túlélés."

Gál Sándor írásaiban is gyakoriak a pusztulás képei. Egyrészt a háború