Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Aich Péter: A hatalomról (esszé)
AICH PÉTER A hatalomról A mindenkori hatalom azt tartja a világ legtermészetesebb dolgának, hogy éppen ő (és nem más) van hatalmon. Ez törvényszerű, hiszen másképp nem volna lehetséges uralkodni. Alapvető törekvése az, hogy uralmát megtartsa, nem pedig az, hogy hatalma jogát önmaga megkérdőjelezze. Természetesen meg kell különböztetni a hatalom különböző fázisait. Más a lappangó időszak, a „beérés” folyamata, a hatalomért való harc zászlóbontása, a hatalom elérése, majd maga a hatalom gyakorlása (s ez utolsó fázisból is több van). A hatalom leendő minőségét az első fázisokban többnyire nehéz fölismerni, főleg azért, mert az ember képessége levonni a történelemből a megfelelő tanulságokat szinte elenyésző. Néha úgy tűnik, nemcsak nem képes hibáiból tanulni, saját történelméből okulni, hanem nem is akar. S bár nyilván az egyes népek vérmérsékletén is múlik, kézenfekvőbb magyarázat a csorda-effektus, amely egyúttal kényelmesebb megoldás is. Az alábbiakban azonban nem az egyes fázisokkal foglalkozunk (bár erre is történt utalás), hanem a hatalom gyakorlásának anatómiájával bizonyos típusú irodalmi művek tükrében. A hatalom — miként a fegyver is — önmagában nem jó vagy rossz — mindig azon múlik, mire használják, és hogyan. De ahogy a fegyver is köny- nyen elsül, a hatalommal is szine menetrendszerűen visszaélnek. Ahogy a történelmi tapasztalat mutatja, a hatalom elkábít, torzít, szabad utat enged a személyiség mélyén lappangó neurózisoknak, amelyek aztán minden korlátot rombolva törnek a felszínre, és követelnek elégtételt, látszatra összefüggéstelenül és többnyire azokon, akiknek mindehhez semmi közük. (Freud tanításából talán ez az egyetlen, amit a mai pszichológia fenntartások nélkül elfogad.) A művészeknek eléggé felemás viszonya volt (van) a hatalomhoz. Mivel az anyagi és politikai hatalom eléggé összefonódik, a művészek a hatalmasokkal szemben mindig függő viszonyban voltak, elsősorban azok, akik csak a megrendelőik jóindulatából tudtak létezni. Mozart, a zeneirodalom talán legnagyobb zsenije volt az egyik első muzsikus, aki ezt a függőséget nem tudta elfogadni, és szabad művészként akart érvényesülni. Az lett a vége, hogy a szegények tömegsírjába helyezték örök nyugalomra. De még manapság sem lehet egy szobrot (monumentális képzőművészeti tárgyat meg végképp nem)
