Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Veres János: Az alvó város (vers)
az alvó város a fenyőfa is fölfelé mutat. Állok a téren. Északi szél fúj, mar, mintha jég-ördög küldené, felborzolja a fagyos csöndet, behatol szerveim közé, kocsonyássá teszi a gondolatot, kopár vagyok, akár a tó fenék, félek, a fenséget sejtető ég is elpattan, mint a buborék. Báva halszem a borbélytányér; az óraütés földöntúli jel — bong, bong, bong, szívem felé friss izgalmat terel! 3 Mozgás támad, hang kél az alvó földet éberré szítani! Szétválnak tömött csillagbokrok, tágulnak, mélyülnek a járda hasítékai. Blaháné énekel! Hangja cseng, mint egymáshoz verődő jégcsapok, száll, mint Sirius felé szálló tündökletes szárnyú aranysasok. A templomnál Tompa jár kopott köpönyegben, lépte alig hallható zajától szél riad, hideg retten. Amott Petőfi áll! Csizmája talpán űri fénypor remeg, felocsi'idnak s mint a legendákban köréje repülnek didergő verebek. Ferenczy terem előttem! Kezében gyémántvéső,
