Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - VITA - Tőzsér Árpád: Ugrás a bizonytalanba

Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

„Ha az irodalomra mint elsősorban nyelvi fenoménra tekintünk, akkor az olyati fogalmakat; mint szlovákiai, erdélyi, vajdasági stb. magyar irodalom nemcsak körvonalazhatatlanoknak, homályosnak és pontatlannak fogjuk látni, hanem alapvetően problematikusnak is”(lásd jelzett írásának a bevezető sorait!), de a későbbiek során mintha mégis túlságosan problémátlanul állapítaná meg és elemezné a szlovákiai magyar irodalom másságban való létét. Főleg a legfiatalabbaknak (Juhász R. Józsefnek, Talamon Alfonznak, Vajkai Miklósnak, Fülöp Antalnak, Győry Attilának, Czakó Józsefnek, Mórocz Máriának) előlegezi meg nagyon simán a „különbözés jegyeit” (43. o.).

Ugyanakkor terjedelmes írása számtalan egyéb fontos problémát is felvet, s feltevéseivel általában egyet lehet érteni. Messzemenőleg egyetértek például azzal a véleményével, hogy a fölött az „asszimiláló” szemlélet fölött, amelynek értelmében „az irodalomtörténész a saját kánonjának az igazolását keresi a (magyar irodalom, T. Á.) határon kívüli ágaiban1' eljárt az idő. Grendel e helyett az ún. integráló kritikusi-irodalomtörténészi eljárást javasolja, amely lényegében összecseng az általam javasolt recepciós eljárással. S kezdhetnék ezt az integrálást a kritikusok mindjárt Grendel egykori trilógiájával, amelyet annak idején a nagyvonalú recepció ellenére is inkább csak „beilleszteni” igyekeztek a recenzensek a Mészöly és Esterházy által kialakított kánonba (Grendel mai kritikusa, a fiatal Szirák Péter legalábbis — retrospektíve — így látja a dolgot, és azt hiszem, helyesen látja), s e helyett csak kevesen próbálták azokat az „új regényformákat” közelebbről megnézni, amelyek kialakítását a Grendel-trilógia — Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete szerint — legalábbis elkezdte.

Persze kérdés, hogy az ilyenfajta „integrálást” ki lehet-e követelni, illetve hogyha kiköveteljük, akkor az így megszülető recepcióban nem a „követelésünket” kapjuk-e majd vajon vissza (ahogyan például a 60-as, 70-es években az irodalmunk „népi” recepciójában többé-kevésbé saját kritikai önreflexióink visszhangoztak). A helyzet meglehetősen faramuci, de azért vigasztaljon bennünket a tudat, hogy a szorgalmazott recepció spontán is működik. Mert igaz ugyan, hogy minden „magyarországi kritikusi csoport vagy iskola... a maga kutyája kölykét keresi, mintha a szlovákiai magyar irodalom a magyarországinak szimpla leképezése vagy tükörképe lehetne csupán,, (Grendel, 44. oldal), de az is igaz, hogy az olyan egyáltalán nem leképezésszerű „határon túli” éleműveknek is van (integráló) magyarországi recepciója, mint a Grendel által is emlegetett Szilágyi Istváné vagy a másik egyetlen példányban létező erdélyi*' (akiről aztán valóban végképp nem tudom elképzelni a „követelőzést ’), Bodor Ádámé, de folytathatnám a sort a londoni Határ Győzővel vagy a jugoszláviai Tolnai Ottóval is. Nem ártana hát a fejünkbe egy kis termékeny kétely: hátha bennünk van a hiba. hátha nem a recepció a bűnös abban, hogy a szlovákiai magyar irodalom még csúcsaiban sem képes részesévé válni annak a bizonyos adok-kapok integrációnak.

Summa summárum (másodszor, de most már utoljára): én nagyon fontosnak látnám a Grendeléhez hasonló szintetizáló tablók előtt az olyan elméleti