Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - VITA - Tőzsér Árpád: Ugrás a bizonytalanba

Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

hatvan leszek. Ami viszont nagyon komoly dolog, hogy a desztilállt víz — a H2O — valóban nem oltja a szomjat, és nincs otthoníze. Ezt a csekélységet, szerintem, nem ártana alaposan végiggondolni. Persze, ez megint nem irodalomesztétikai kategória. Vagy lehet, hogy mégis az?

P. S. 3- Most pedig, ha lenne annyi eszem — de nincs — a jelenben dúló magyar irodalmi és esztétikai-formai-gondolati törekvések szerint azt az egészet, amit eddig leírtam, be kellene tennem egy aktív szecskavágóba. Esetleg Musil — őt Te is tisztelettel említed dolgozatodban — A tulajdonságok nélküli ember című regényének első kötetéből hozzászecskázhatnám azt a részt

— bizonyára ismered —, amikor Ulrich elveszíti eszméletét, és új szeretőt talál. Az így nyert szecskaelegyből aztán egy szövegmontázst készíthetnék — biztos, ami biztos! —, hogy senki ne értse, miről van szó.

Azaz, semmi másról nincs szó, csak erről.

Változatlan barátsággal üdvözöl:

Gál Sándor

TŐZSÉR ÁRPÁD

Ugrás a bizonytalanba

Egy irodalom másságtudata akkor megalapozott, ha a viszonyító pontoktól is visszaigazolt, azaz ha az illető irodalom recepciós viszonyban tud állni a környezetével, az irodalom egyetemes kontextusával, ha úgy tetszik: a világ- irodalommal.

Nem ismerem például Nádas Péter és Esterházy Péter nyugati recepcióját (a „két Péter” itt most természetesen a jelenkori magyar irodalom külföldön is sikeres részét jelképezi számomra), de sejtem, hogy ott annyiban értékelik őket, amennyiben bizonyos nyugat-európai irodalmi kánonoknak megfelelnek. (Én — Grendel Lajostól eltérően és Szilasi Lászlóval egyetértésben — hiszek az „európai kánonok” meglétében, a kiadók, szerkesztőségek valószínűleg nyugaton is „kánonok” alapján dolgoznak, nem ül mindegyikben egy-egy Gadamer.) Nincs mit szépíteni a dolgon: a jelenkori magyar irodalom még csúcsaiban sem áll recepciós viszonyban a világirodalommal, a világ- irodalom műhelyei s a világirodalom-történetek nem értékátadó mivoltában szemlélik, nem másságában érzékelik és „igénylik” irodalmunkat, hanem esetleg éppen bizonyos kánonok illusztrációs anyagaként vagy — ami még rosz- szabb — egy történelmi-politikai kuriózum (értsd: Közép-Európa) dokumentumaként.

S hogy — a sejtésemen túl — mire alapozom ezt a feltevésemet? Arra az egyszerű tényre, hogy nyugati szerzők esszéiben, tanulmányaiban nemigen szokott előfordulni Esterházy vagy Nádas Péter neve (hacsak nem kifejezetten a volt szocialista blokk vagy Közép-Európa irodalmáról van szó bennük), de szinte természtesnek érezzük, hogy ugyanott, mondjuk, Czeslaw Miloszra,