Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - VITA - Hozzászólások Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című írásához - Duba Gyula: Irodalmunk a (történelmi) időben
Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban jelenési formáit. A kollektivizmus hatásmechanizmusa a társadalom szövetében, az élet mindennapjaiban rejlett. A kérdés lényege azonban nem ez! Hanem az, hogy regényeink nem az ideológia szellemében íródtak! Sem az Egy szál ingben! Vagy az Álom Tivadar történeteiben, sem más további művekben nem dominál valamiféle eszmeiség, hanem inkább a történelmi sorsszerűség és a közös emberi szenvedés költészete. A regény természetéből és műfaji adottságaiból következik, hogy az egyéni sorsokat megjelenítő művekből kicseng az emberiség egyetemes értékeire és létének esélyeire utaló felismerés és igazság. Don Quijote történetében nemcsak egy valóságérzékelését veszített, bolondos vénemberen, hanem az idejét múlta és anakronizmussá vált lovagkoron is mosolygunk. Bizonyára azért lett, lehetett a modern kor műfaja a regény, mert az embert természetes életközegében mutatja be, s képes rá, hogy bonyolult sorsának a szálait kibogozza, felfedje végzetének drámai vonásait. Az individualista Hemingway Robert Jordan-je történetéből is háborús eposz és a spanyol nép történelmi sorsának a mélységei tárulnak elénk. Századunkban különösen kiéleződnek a lírai és prózai szemlélet ellentmondásai! A költő megteheti, hogy magába zárkózik, a személytelenség pózában személyeskedik, megpróbálja a lélek viharait és csendjét tárgyilagosan és közönyösen kifejezni, s közben az általa bemutatott világ és lélek mozdulatlannak, anyagszerűnek, tárgyiasnak tűnhet fel. A prózának azonban tettekre van szüksége! Hőse a cselekvő vagy szenvedő ember! Belső cselekvések is vannak, ne tévesszen meg, léteznek építő gondolatok és romboló indulatok, a prózában azonban ezek is a külső valóságra irányulnak, és az élettel való szembesülésükkel nyernek értelmet. Figyeljünk meg egy embert, például a lakása ablakán át, szobájában, ahol számunkra a valóságtól elvonatkoztatva tesz-vesz, akárha ketrecben vagy légüres térben létezne, s tettei okát, mozgása értelmét nem ismerjük, joggal hihetjük, hogy bolond! Minden tette értelmetlen. A cselekvő ember tetteit a valósághoz való viszonyuk teszi értelmessé. A regény műfajának folyamatos célkitűzése, hogy a maga korában megjelenítse az ember — a nemzedék — sorsának drámáját és életének érelmezhető igazságait. A közös lét drámáját is egyéni sorsokkal érzékelteti. S az individuális sors mögött is ott feszül a tágabb életközeg. Ebből azonban nem a „kollektív monumentalizmus” védelmét vagy igazolását kell kiolvasni, hanem egy lehetséges más esztétikai megközelítését hazai regényirodalmunknak. A regény bizonyos „közösségi” érvényét Grendel Lajos is tudomásul veszi, habár nem elméletében, hanem írói gyakorlatában. Nemrégen megjelent És eljön az ő országa című regényéből egy, a sorsa ellen fellázadt és forradalmában csalódott nemzedék arcképe bontakozik elénk, szinte „nagyregény” terjedelemben s ráadásul — maga a szerző mondja egy interjúban — valószínűleg realista szemlélettel és hangvételben! A „kollektív szemlélet” fogalmának határozatlanságával, melyet a későbbiekben sem egészít ki, számos ellentmondást és valami lebegő bizonytalanságot visz esszéjébe. Irodalomról, irodamunkról beszél, s alig vet fel esztétikai
