Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Grendel Lajos mélyesebb ügye. Az üres papír előtt az egyetlen ember vagyok. Olyan egyedül vagyok, mintha rajtam kívül elpusztult volna az egész emberiség. Az üres, fehér papír előtt senkinek a segítségére nem támaszkodhatom. Ide kívánkozik egy másik idézet is. A Hajnőczynál néhány évvel idősebb pályatárs, Tőzsér Árpád írja, részben Simone Weilt idézve: „Minden mű a személytelenből táplálkozik... Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha.” (Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában, 198, o., Madách, 1992) Amit állít, azt a költői pályája igazolja, amely a személyesből ível át a személytelenbe, s éppen egy olyan időpontban cövekel le a személytelenben, amikor a szlovákiai magyar irodalomban a kollektivista monumenta- lizmus a fénykorát éli, vagyis a hetvenes években. Tőzsér Árpád verseinek és esszéinek jelentőségét részben még ma is homály fedi, pedig az ő lírája révén kerül a szlovákiai magyar irodalom első ízben szinkronba az egyetemes magyar irodalom legelőremutatóbb áramlataival, mégpedig nemcsak a szándék tekintetében, hanem megvalósulásában is. A szlovákiai magyar irodalom „felszabadító” harcának ő a parancsnoka hosszú időn át. Különben is, a szlovákiai magyar irodalomban a lírikusok vetik le először a kollektivista szemlélet nyűgeit. Új költői nyelvet azonban csak Tőzsér Árpád és Cselényi László teremt, majd később Tóth László. A többiek kritika nélkül átveszik a nyugatosok vagy a népiek eszköztárát, amely a hatvanas évekre meglehetősen megkopott már, sőt Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes költészete felől nézve anakronizmus volt. A kollektivista szemléletű irodalomnak az ellenpólusa tehát viszonylag korán, már a hatvanas évek elején megszerveződött. Mégis további két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az irodalom szabadságharca megteremje gyümölcseit. Hogy miért tartott ez ilyen sokáig? Csupán néhányat említenék a lehetséges okok közül. Az egyik nyilvánvalóan az irodalom normális fejlődésére nézve kedvezőtlen társadalmi-politikai klíma volt. Jobban mondva, a szovjet megszállással beköszöntött klímaváltozás, a sztálinista restauráció, a második csehszlovákiai jégkorszak. A Husák-rendszer iszonyú rendet vágott a cseh és a szlovák irodalmi életben, s ennek a hatását a szlovákiai magyar irodalom is megérezte. Az irodalmi intézményeket pártbürokraták, opportunisták és nem egy esetben dilettánsok lepték el, akik számára az irodalmi érvényesülésnek az irodalom elnyomása volt az egyetlen módja. De a szlovákiai magyar irodalom fejlődésének a megtorpanásában, nyilvánvalóan, más okok is közrejátszottak. Az irodalom kollektivista szemlélete nemcsak az írók egyik markáns csoportját jellemezte, hanem a befogadók, az olvasók széles rétegét is. „Rólunk szóljon, amit ír.” „Nekünk írjon az író.” „írjon érthetően és szépen.” Ezek az olvasók szájából felröppent szlogenek végigkísérik a szlovákiai magyar irodalom recepcióját, s hatásuk alól még akkor is nehezen szabadult meg az író, ha egyébként fittyet hányt az olvasói elvárások diktatúrájának. Olyan arénában érezhette magát ugyanis, ahol az egyik oldalról a cinikus hatalom, a másikról a század elején megrekedt olvasási kultúrában gyökerező mély konzervativizmus nyomorgatta. E tekintetben az erdélyi
