Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Marie Gevers: A vénkisasszonyok
A vénkisasszonyok MARIE GEVERS A vénkisasszonyok A varrónő Mieke anyja igen magas asszony volt. Biztosan tudom, mert én vettem meg a mályvaszín bélésű, fekete csuklyás köpenyét, és az igencsak hosszú darab. Maradt tőle egy csipkés főkötő, és egy szalmakalap is, széles, kék-fehér kockás szalaggal. Mieke már nem hordta a flamand főkötőt, a köpeny pedig túl nagy volt rá. Mieke azt mesélte magáról, hogy tizennégy éves korában, egy nagy ijedelem miatt megállt a növésben. Egy este kóbor katona támadt rá (ő katanának ejtette), bátyja a kiáltozásra odasietett, a baka pedig eliszkolt. A kislány azonban belebetegedett az esetbe, és megállt a növésben. Igazi nagyasszony volt a Mieke anyja, rettenthetetlen nőszemély: egyszer vasvillával megsebezte a környék hírhedt „utolsó farkasát”, ugyanazt, akinek a képét egy fűzfarönk oly hűen megőrizte a Wolfskate tó mellett. Előző éjjel a farkas felfalta a tanya kutyáját, miközben a háziak a fák között őrjöngő gonosz északnyugati széltől nem hallottak semmit az ádáz harcból. „Hatalmas fekete kutya volt, mondogatta Mieke, ha nem lett volna leláncolva, könnyebben védekezhetett volna. Csak a feje maradt ott, a nyakörvbe szorulva, és egy darab a gerincéből.” Mindez azon a rettenetes 48-as télen történt. Mieke anyja átkelt az Escaut-n is egyszer, csónakkal lavírozva a jégtáblák között, mert a gyerekei várták Cruybeke-ben. Egyetlen révész sem mert volna vállalkozni az útra. Mieke élénken emlékezett az esetre: a rettenetesen hideg alkonyatra, amikor a tűz is kialudt már, és az anya csak nem akart megérkezni. O és a fiútestvérei kétségbeesetten sírdogáltak. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és megjelent anya, kivörösösve, nyakában megszaggatott sállal. „Itt vagyok, megjöttem!”, kiáltotta. 1850 körül az akkor már régen megözvegyült és mindenre elszánt asszony megtelepedett a falunkban. A balszerencse ide is elkísérte. Rövidesen elveszítette a legnagyobbik fiát. „A bánat vitte el, mondogata Mieke, tíz évig spórolt, minden garast az élére állított, hogy vehessen magának egy tehenet, és erre a szegény tehén nem éli túl az első borjadzást.” Ettől kezdve az anya, akit Jónak hívtak, betegvigyázással, halottvirrasztással és halottmosással kereste a kenyerét. „Mindent tudott, mondogatta Mieke, azt is, mikor kell hívni a papot, és azt is, mikor kezdődik a haláltusa. A kezekről olvasta le. És hogy hogyan kell előkészíteni az utolsó kenetet.” Akkoriban a missembourgi kastélyban két Montenaeken nevű vénkisasz- szony élt. Guldentop halála után jutottak a birtokhoz. Egy flandriai „sterrekij»
