Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - Peter Ševčovič: Az őzike

Az őzike

rajta, hogy kézi munka. Ahogy este lefeküdt a vendégszobában, az első parancsa az volt, hogy kapcsoljam ki a színes tévét, amely a hűtővel együtt a berendezéshez tartozott, aztán elérzékenyült:

— Elvtárs, de rég volt, hogy utoljára így... egy erdészlakban... Feldereng, megelevenedik az ifjúságom...

A mellén vadonatúj távcső fityegett, átalvetve lógott a világos disznóbőr vadásztarisznya, a tölténytartójának sem volt ideje, hogy sötétebb árnyalatot vegyen. Háromkor vert fel bennünket az elektronikus ébresztője. Előtte azonban, úgy két óra tájban felriadt mély álmából, s nem tudva, hol van, félálmában azt rikoltozta, hogy utóvégre más is csinál hibát. Aztán észhez tért, s ahogy a leshez ballagtunk, útközben kimagyarázkodott.

— Az erdő a legjobb ír az idegekre. Tulajdonképpen irigylem... Az élet során sose volt időm, hogy élvezzem a természetet. Szerencsére jól szolgál az egészségem, most meg már nyugdíjban vagyok.

A puha, borzbőrből készült vadászkalapját vaddisznó sörtéje díszítette, amelyet a szarvasgyöngyfoggal együtt ezüstabroncs fogott össze. Vadonatúj voltát elárulta tündöklő ragyogása. Mögötte tollbokréta ékeskedett. Nesztelenül járt az erdőben, pedig nem a lába alá nézett, inkább a tájat fürkészte.

— Otthonosan mozog az erdőben. Látszik a járásán.

— Felderítő voltam egykor — nézett rám merően. — Sőt az egész életem során. De hagyjuk ezt...

Az övén bőrtok volt, benne kétélű tőr míves markolata díszlett, amely szinte fénylett a gyakori használattól.

— Szúrja már le! — szólt hirtelen, rám fújva cigarettája füstjét, s levette lábát az őzikéről.

— Maga lőtte! — néztem a szemébe keményen, mert hát úgy illik, az végezzen vele, aki elejtette.

A pupillája idegesen rándult, tenyerét az övén lévő tőrére csúsztatta, s az állkapcsát görcsösen összeszorította.

— A maga dolga, hogy végezzen vele — mondtam, s letelepedtem az egyik közeli tönkre, és tenyeremmel a combomra csaptam. Ajax erre odakocogott hozzám, és hízelegve dörzsölgette orrával a csizmámat.

— Azt akarom, hogy maga végezzen vele! — mordult rám, és hirtelen mozdulattal kirántotta tőrét a tokból.

— A lövés sincs ínyemre, a kegyelemdöfés még kevésbé — mondtam, és fél kézzei az Ajaxot simogattam, másikkal meg kockacukrot próbáltam előkotorni a zsebemből.

— Nincs ínyére a kegyelemdöfés? Nem lágyszívű egy kicsit? — lépett hozzánk a férfi, és felém nyújtotta a kését.

Ajax azt hitte, hogy bántani akar. Szembefordult vele, és vészjóslóan morgóit.

— Ne bomolj, feküdj! — vakargattam meg nyugtatásul a két szeme között.

— Azoknak kell enyhíteniük a szenvedést, akik a fájdalmat okozták.

A másik kezem a kutya elé nyújtottam, benne volt a fehér kockacukor.