Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - Tőzsér Árpád: A harmadik géniusz

A harmadik géniusz

határolja be. Itt az ázsiai és orosz, azaz nomád kelet hatását kell látnunk, s végül a földrajzilag is zárt, körülhatárolt Erdélyben Bizáncét.

Nincs itt helyünk és időnk arra, hogy valamennyi géniusz jellemzőivel részletesen foglalkozzunk, de annyit el kell mondanunk, hogy míg a déli, nyugati és erdélyi géniuszokban lát Hamvas bizonyos pozitívumokat, addig az északiról és az alföldiről egyetlen elismerő szava sincs. S bár Hamvastól természetesen minden néven nevezendő régió-öntudat távol áll, itt kell megjegyeznünk, hogy ő maga is az északi géniusz szülötte (Eperjesen született, 1897-ben).

Az északi géniusz területe egyébként „Szilézián, Csehországon, Lengyelországon és a balti államokon át Finnországig és a skandináv államokig ér” - mondja Hamvas. Ennek a területnek és szellemiségének s az utóbbi időben kirajzolódó és konkretizálódó Közép-Európa-fogalmunknak és szellemiségének a meglepő egyezéseit majd a későbbieknek szándékozom taglalni, de már itt is fel kell figyelnünk rá, hogy ha a fenti sorból a skandináv és balti államokat elhagyjuk, akkor tulajdonképpen azt a négy közép-európai államot kapjuk meg, amelyet néhány év óta „visegrádi négyeknek” nevezünk. Pedig Hamvas 1940-ben vázolta fel az „öt géniusz” szellemi térképét, amikor is a ,V-4”-ről természetesen még álmodni sem álmodott senki. S hogyha ez alá a térkép alá mintegy gyámszövegként oda írjuk Hamvasnak azt a mondatát, amely szerint az északi géniusz „a nyugat kulturális provinciája”, akkor eláll a lélegzetünk. Hogy mennyivel egyszerűbb és ugyanakkor pontosabb meghatározása ez Közép-Európának azoknál, amelyeket valaha is olvastunk vagy hallottunk róla. Hamvas művéből értjük meg igazán, hogy miért nem Közép- Európa Románia vagy a volt Jugoszlávia: egyszerűen azért, mert ott már a déli, illetve a bizánci géniusz kezdődik.

De mielőtt tovább ámuldoznánk az elképesztő analógiákon, folytassuk a Hamvas-mű áttekintését, hogy aztán tovább léphessünk eszmefuttatásunkban.

Északot — Hamvas szerint — „az jellemzi, hogy középponttalan”. Dél középpontja Athén és Róma, Nyugaté Párizs, Bizáncé Bizánc, később Sztambul, de Északnak nincs centruma. Nem fordul semmilyen irányba. Illetve magába néz, befelé és kifelé, a természetbe. Önálló műveltsége és civilizációja nincs, csak civilizáció-éhsége van, viszont számára a természet minden civilizációnál erősebb élményt jelent. Az északi ember „az embernél valamivel kevesebb, ugyanakkor több, mintha erdei állat lenne és angyal”. Nem tudja összekapcsolni az életet és a szellemet. A magyar Észak legjellegzetesebb költője — legalábbis Hamvas úgy látja — Tompa Mihály. Jellemző rá a természet-melankólia és az anamnetikus képzelet, de nincs benne metafizikai mélység. Észak — üres, beépítetlen provincia, hagyomány nélkül; történetileg nem aktív, ezért sohasem hódító, hanem mindig meghódított.

S így rakhatnánk még tovább is Hamvas sötét színeit Észak palettájára, de hogy sírva ne fakadjunk — az alakuló kép majd mindegyik vonásában saját egykori és részben mai arcvonásainkat sejtve —, azt hiszem itt befejezhetjük