Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Szitányi György: Egérút (novella)
Szitányi György SZITÁNYI GYÖRGY Egérút Gyertyák az esőben Az ajtó mögött dekkoltunk ketten, arccal a dörrenő, harsogó, csosszanó neszeknek, társainknak háttal, hogy ne lássuk a derengő sötétben rettegőket. Elég volt a bűzük is. Mi sem lehettünk különbek ebben az őrült összezártságban, de kellemetlen szagunk mégis a sajátunk volt, s így okkal tűnt kevésbé visszataszítónak, mint az idegeneké. A légópincék használt földszintes menedékhelyén penész-, csatorna- és még valami másféle nedves szag terjengett, ha valaki megmozdult, a bűz végiglengett a helyiségben. Nem volt ezzel másképp az a lány sem mellettem, de őt olyannak éreztem, mint magamat. Az összetartozás érzete közösnek tűnt. Miközben igyekeztünk az ajtó előtti két lépcsőn a lehető legkényelmesebb helyzetben ülni és heverni egyszerre, az olykori kényszerű helyzetváltoztatásokkor összeért a vállunk. Ilyenkor egymásra néztünk, egyébként nem. Kissé keskeny metszésű szeme kérdés nélküli érdeklődéssel nézett. Nehezen viselem, ha nem értem, amit látok, ezért megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy nem is néz valójában, hanem tanulmányoz. Fölöslegesnek tartom olyasmiről kérdezősködni, amiről nem hajlandók beszélni, hiszen a kérdezett vagy válaszol, vagy nem, vagy igazat, vagy nem, ha nem igazat, de elhiszem, ugyanúgy nem tudom meg az igazságot, minha igazat mondana, de nem hinném el. Mivel pedig annyit akárki megtanulhat az életből, hogy semmi köze ahhoz, ami nem az ő dolga, magam pedig már akkor sem voltam kölyökkutya, akképp vélekedtem, hogy én bizony senkitől sem kérdezek semmit, ha nem muszáj. Ez a dolog akkor vált életelvemmé, amikor egy nagy tapasztalatú ember azt mondta, hogy a kérdés jobban elárulja a kérdezőt, mint a válasz a válaszolót. Hagytam hát szó nélkül, hogy tanulmányozzon ez a lány. Tudomásom szerint született fapofa vagyok, lessen csak nyugodtan, legyen az övé, amit rólam megtud, azt odatűzheti szépen a füle mellé. Néhány nappal korábban, amikor erre vetődtem, és megtetszett a málladozó fal, a salétromcsipkés, ragyavert vakolat, a többiek már itt voltak. A lány alig valamivel korábban érkezhetett, még szinte foszforeszkált belőle a délutáni napfény. Ahogy elszálltak az utolsó sugarak, helyükre a nedves homály tolult, és csontjaink is átvették a hideg nyirkot. A többieket már alig lehetett megkülönböztetni a környezettől: a fölöttünk ködbe vesző, sötétség leple, magas mennyezettől, a szutykos falaktól, az el
