Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Duba Gyula: Gyertyák esőben (regényrészlet)
Duba Gyula miért vannak ott a többiek. Ravaszdi képmutatás. Mindenki tudja, az álldogálók is s a rendőrök is, hogy mi miért történik. Három rendőrautó áll a Carltonnal szemben. A Dévény Szálló felé vezető utcában, az egykori amerikai nagykövetség mellett rácsos ablakú, zöld rabszállító kocsi parkol. Tucatnyi rendőr ácsorog az autók körül. Csillogó barna szíjak övezik a derekukat, kezükben fekete gumibotot szorongatnak. Érdekes és hihetetlen módon semmi jel nem mutat arra, hogy a rendőrök és a gyülekező tömeg között összefüggés lenne. Véletlennek tűnik fel minden, s természetesnek. Mindenki a helyén van, s teszi a dolgát. Van ebben valami félelmetes. Talán az egykori kivégzéseken lehetett ilyen belső feszültség, várakozó álközöny, amikor nyilvánosan akasztottak fel vagy fejeztek le embereket. Ok és okozat összefüggése nem mutatja magát, mégis nyilvánvaló. S ez benne a félelmetes, az események rejtett, drámai törvényeire utal. Barabás a Nyerges utca kijáratánál áll a Tejbár előtt. Néhány napja szabadult, hónapokig vizsgálati fogságban tartották. Amikor szabadon engedték, közölték vele, hogy bírósági tárgyalást készítenek elő, és vádat emelnek ellene. Barabás egy bejárati lépcsőn áll, kimagaslik a tömegből. Nyugodtnak látszik, ám belső izgalom fűti, úgy érzi, ma képes lesz megfogalmazni, a látottak alapján és az emberek hangulatának pontos elemzésével alkalmas lesz rá, hogy végleges formába öntse, miért fordult szembe a hatalommal. Magaslati helyén felágaskodva távolra lát. Amit megfigyel, látomás is lehetne. Váratlanul, nem tudna számot adni róla, miért, őt is megérintik az időben szálló hangulatok, a múlt fuvallata. Talán az elemi népi mozgásban történelemgerjesztő erők működnénk? Ahogy a Savoy-sarok felé néz, mintha a középkori halászkapun át kémlelné az egykori ingoványos-mocsaras part menti lápokon túl a Dunát! Messze a távolban hömpölyög a folyó, milyen furcsa és döbbenetes, hogy ekkor piros-szürke villamos, az utolsó villamos siklik át a képen. Csörömpölve megáll a villanyóra mögött, éppen öt órát mutanak a fekete mutatók, majd felmordul és ismét elindul, belevész a látomásba. S újabb abszurd vonás tolakodik a képbe. Csukaszürkére festett autóbuszból rohamrendőrök szállnak ki éppen a Duna-parton, kettős sorban elhaladnak a Stúr-szobor mellett, súlyos léptekkel vonulnak a nevezetes Koronázó-domb földjén, és a Híd utcán át a tér felé tartanak. Az ő derekukat is feszes szíjak övezik, fekete gumibotjuk vonzza a tekintetet. Sötét kötött csuklyájuk a zsebükben lehet, bevetés közben húzzák a fejükre, és ördögökké válnak tőle, felismerhetetlenné, most azonban még nem húzták fel, arcuk még emberi. Nincs még itt az ő idejük, és fölösleges feltűnést vagy félelmet nem akarnak kelteni. Barabást nyugtalanítják, hatvannyolcas rendőrrohamokra emlékeztetik. A rohamrendőrök látványától és az emlékektől elbizonytalanodik. Nem fél, de óvatosabb lesz. Leugrik megfigyelőhelyéről, téblábol, lassan megfordul és ténfereg. Majd áttör a tömegen, és a Nyerges utcán elindul vissza a Roland-szobor felé. Keresztülvág a Lőrinc utcán, itt is rohamrendőrökkel találkozik. Ezeknek sincs csuklyájuk, csak feszes barna derékszíjuk és fekete gumibotjuk van. Éppen lezárják a sétány felé vezető utcarészt, bezárták a Halászkaput. Barabás még
