Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Duba Gyula: Gyertyák esőben (regényrészlet)
Duba Gyula mellékhelyiséget ismeretlen okból bezárták, de ez igazából nem tűnik fel senkinek. Az asszonyok csoportjához időközben néhány férfi csatlakozott. Aztán ismét nők jönnek, majd férfiak. Vegyesen érkeznek, csupa idősebb ember. Számuk egyre növekszik. A járókelők körbejárják és elmellőzik őket. Látszólag nem törődnek a gyülekező csoporttal, jelenlétük mégis mintha ott lenne az emberek tudatában. S nem csak azért, mert látják őket. Mintha ottlétük értelmét is sejtenék! Arra azonban senki nem gondol, hogy a meddő idő jegyében történik minden. Valami készül. Nem tudja senki, mi lesz belőle. A dolgok nem tervszerűen történnek, hanem tétova bizonytalanságban születnek, és a következményeik kiszámíthatatlanok. Könnyen megeshet, hogy végül semmi sem történik! Filozófiai okoskodással olyan következtetést is levonhatnánk ebből, hogy a jövő talán nem is létezik. Mindig csak a jelen, a jövőt pedig meg kell teremteni! Az embercsoport — számuk egyre növekszik —, a némán várakozó fekete embercsoport a Felszabadulás emlékműve mögött, a Notre-Dame építészeti ékszernek ható temploma előtt jövőt teremt? Akár a tavaszi varjak a kopár mezőn! Olyan értelemben bizonyára közük lesz az elkövetkezőkhöz, hogy ami a jelenben történik, a jövőt szolgálja, mert következményeket von maga után. A kérdés felvetéséhez azonban számos mellékkörülményt kell figyelembe vennünk. Összefüggéseket kell keresnünk. Látnunk kell a múltba vesző szálakat, engedni, hogy megérintsen régmúlt idők üzenete. Fedezzük fel az idő jelzéseit, nem titokzatosak, bár sejtelmesek. Például a templomépület jobb oldalán az egykori városfalak maradványai! Masszív sziklaszerű szürke kövek, világos erezet köti össze őket. Valahol itt állt egykor a Halászkapu! Mennyi történelmi emlék és múltbeli jel a város minden talpalatnyi helyén. Kisugárzásuk megérint, akkor is szólnak hozzánk, ha nem halljuk szavukat. Bennük lapul, szürke tömegükben rejtőzik az elmúlt idő. Bonyolítják a jelent és elhomályosítják a tisztánlátást. S egy pillanatra megérezzük a város szellemét! Megérezzük, hogy minél többet szeretnénk tudni magunkról és lehetőségeinkről, annál inkább növekszik a megválaszolhatatlan kérdések tömege. Miért éppen itt gyülekeznek a fekete emberek? A Notre-Dame a Boldog- ságos Szűz Mária, Mi Asszonyunk az ország védőszentje, a nevét viselő cong- regatio évszázadok során a nőnevelést tartja feladatának. De ezt a tömeg nem tudja, talán az asszonyok érzik? Az egykori Sétány kezdetén, melynek gesztenyefái a Haltérig árnyékolják a szürke járdákat és tulipánágyásokat, a nyáron sistergő, sokágú gejzírkoszorút lövellő szökőkút mögött, ahol a fehéren habzó vízsugarak felkör alakú medencébe hullnak vissza erős robajjal, a napfényben szikrázó vízfüggöny mögött magasodik mint súlyos komorsággal figyelmeztető bálvány a költő Hviezdoslav ülő bronzszobra. A szökőkút most hallgat, és a nemzeti írásbeliség bölcs nyugalmat sugalló szimbóluma szürkének, megkopottnak tűnik fel a készülődő tavaszban. Téli színeit viseli még. Jóindulatúan szigorú erkölcsi erőt képvisel, s néma szemlélője lesz a későbbieknek.
