Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - TALLÓZÓ - Balogh Sándor : A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban
Balogh Sándor jelenségnek tartotta volna, ha az a magyar nemzetiségek szempontjából nem okozott volna olyan sok kárt. • A háború befejezésekor az élni akarás és az élni tudás tette próbára a nemzetet A koalíciós időszakban az ország lakosságának többsége olyan mértékben részesedett az emberi és polgári szabadságjogokból, ami azelőtt számára ismeretlen volt. A koalíciós kormányzat a nemzetiségek irányában sem volt e téren szűkmarkú, kivéve most a német nemzetiségű lakosságot. A szomszéd államokban élő magyar nemzetiség érdekében a koalíció minden tagja kivétel nélkül felemelte szavát. Mindezek még az idegen katonai megszállás körülményei között is reményt keltőek voltak a nemzeti-nemzetiségi politika jövője szempontjából. Az 1940-es évek végétől azonban az állampárti rendszer kiépülésével egyre inkább érvényesült a jogfosztás és a nemzetből való kirekesztés. Csakhogy most nem faji, hanem elsősorban politikai, illetőleg osztályalapon. A hatalom a Szovjetunió iránti hűséget jelölte meg nemzeti politikája legalapvetőbb kritériumaként, a nemzetiségeket illetően pedig mindenekelőtt a délszlávokkal kapcsolatban alkalmazta a jogfosztást. Hasonlóan a múlt örökségét is leszűkít ette az általa válogatott forradalmi múlt eseményeire és személyiségeire. A határokon túli magyarság sorsát pedig döntően a többségi nemzet belügyé- nek tekintette. A magyar közelmúlt ilyen felidézését, e látszólagos kitérőt azért tartottam szükségesnek, hogy világosabban lássuk azokat a történelmi előzményeket, azt az örökséget, amelyből a Kádár-korszak meríthetett nemzeti-nemzetiségi politikája megfogalmazásakor. Az 1956. októberi népfelkelés a szovjet csapatok első beavatkozása nyomán a nemzeti szabadságharc jellegét öltötte magára, amit azután a „második” bea vatkozásukkal vérbe fojtottak, és a Nagy Imre-kormányt távozásra kényszerítették. November 4-én Kádár János bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, s ő és társai nyilatkozatukban a felkelőkről mint hazafiakról szóltak, akik azért „emelték fel szavukat, hogy Magyarország erősödjön és virágozzon, hogy szabad, szuverén állam legyen, amely barátságot tart fenn a többi szocialista országgal...” Az új kormányprogram pedig „nemzeti függetlenségünk és országunk szuverenitásának” a biztosítása követelményét fogalmazta meg. Emellett a szocialista államokat illetően a teljes egyenjogúságon, a be nem avatkozáson alapuló, kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokon nyugvó viszonyok megteremtését tűzte ki célul. Ezek a megnyilatkozások feltétlenül a nemzeti szempontok igényének az érvényesítési szándékáról tanúskodtak, amelynek őszinteségét azonban akkor a társadalmi-politikai közvélemény túlnyomó része nem fogadta, illetőleg nem is fogadhatta el. Hiszen a szovjet katonai jelenlét és magatartás már önmagában is kétségbe vonta Kádár János és társai nyilatkozatának a realitását és hitelét. De rövid időn belül a Kádár-kormány — a bosszút is magukban rejtő dik
