Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A költői világkép újszerű felfogása
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Varga Pál ezt a problémát úgy próbálja megoldani, hogy a műalkotásnak a hétköznapi élet világa helyet nyelvjátékok segítségével egy olyan horizontot kell felrajzolnia a befogadó számára, hogy az a kettőt egybeolvasztva a hétköznapi objektivizmus előtti „világban-benne-lét” állapotában lépjen vissza (a mű ,,után”-jában). A költőnek heideggeri értelemben vett világalkotónak kell lennie, hogy túlléphessen az objektív-szubjektív viszony primitív dualizmusán, amely eredményképpen ; XIX. században, írja szerzőnk, a művészet az „utánzás, látszat, elvalótlanítás, illúzió, varázslat, álom” szinonimája lett. Nem az objektum-szubjektum ellentétben kell mozognunk tehát, hanem a világszerű — nem-világszerű ellentétben, hisz utalva Thomas S. Kuhnra, a természettudós is világnak hitte (!) tudományos konstrukcióit, mígnem arról is bebizonyosodik előítélet volta. A századvég költői erről a világmodellről még nem tudtak, „a platonikus ideafelfogással szembeállította a költőt a kor metafizikaellenes szemlélete, a pozitivizmus metafizikaellenességével viszont a szubjektív értékigény állította szembe”. A XIX. század elejének magyar líráját elemezve S. Varga Pál Kölcseynek, Vörösmartynak és Petőfinek a kanti ismeretkritikára adott válaszait tartja fontosnak, bár megjegyzi, hogy Csokonai és Berzsenyi is tudott e paradigmaváltásról. A magyar líra két nagy világképi alkotóelemből táplálkozik a teológiából, amely a nemzeti felemelkedés eszméjével társult, és a panteiz- musból, amely isteni jelleggel ruházza fel a tapasztalati világot. E két világképi kategória közös ellentétpárja az ún. pándémonizmus, a nemzeti célképzet megszűnése folyán jsteneit veszített nemzet tragédiájának fenyegető képe. Kölcsey volt az első, aki szembenézett Kant örökségével, s a nemzeti vallás, az eredeti mitológia hiányán kesergett, mint amely egzisztenciát ad a nemzetnek (mint az ókori görögségnek). Kölcsey azonban az ismeretkritika előtti vallásfelfogást igyekszik megmenteni, bár radikális nemzeti önbírálatával majd Adyt előlegezi meg. (Bár szerzőnk nem ejt szót róla, Kölcsey valószínűleg a reformáció által kialakított, a nemzeti bűnök miatt logikusan büntető Isten motívumából indulhatott ki.) Vörösmarty szubjektív látomásának világszerűségét minduntalan fékezi az idill (lásd Csongor és Tünde egymás- ratalálását), amely még a kanti paradigmaváltás előtti kövület, de a „gondviselés óvta világ problémátlan eleve-adottsága” mindinkább zátonyra fut az egyetemes emberi kérdésekkel és aktuálpolitikai tragédiákkal vívódó költőben. Kései művei a démoni világ egyeduralmát hirdetik, bár Vörösmarty élete végéig nem adta föl az emberi küzdés élelmességének lehetségességét. S. Varga szerint azonban ezt már nem volt képes megjeleníteni a romantikus látomás szuggesztiójával. Petőfit a naiv világban-benne-lét megőrzőjeként írja le a szerző, mint aki az ismeretkritika veszélyei előtti állapotot kereste és találta meg a népköltészetben; gondolati lírát azonban ezeken az alapokon nem lehetett művelni, s ezt Petőfi a Felhők című ciklusában ismerte fel. Petőfi célelvű világképe mentes az illúzióktól, ezzel forradalmi radikalizmusa hamar leszámol. Ő azonban az ismeretkritika előtti és utáni pozíciók között oszcillál, s bár S. Varga szerint legnagyobb műveit a népi szemlélet naiv bizton
