Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - Ardamica Ferenc: Az éles kanyar
Az éles kanyar — Tíz éve nekünk sincs, hát neki se legyen! — Ne folytasd! — könyörgött a felesége. Felágaskodott, s tenyerével megpróbálta betapasztani a férje száját. — Többé ne legyen boldog karácsonya! — mondta ki a férfi csak azért is. — Ne átkozódj! — rimánkodott az asszony. — Megver az Isten! — Már megvert! Most verjen meg mást is! — dacolt vele a férje. — Hogy mondhatsz ilyet?! A szeretet ünnepén...? A megbocsátás ünnepén...?! Hogy fogsz tudni ezek után imádkozni? — Imádkozni? — a férfi szája elkeskenyedett. De az asszony a ki nem mondott szavakat is hallotta, és tovább ellenkezett. — Nem, ezt azért mégsem! Majd ültetünk másikat. — Másikat, másikat... — mondta a férfi összeszorított fogakkal. Az asszony lehajolt, és lánya sírjára helyezte a szegfűcsokrot. Aztán a kezét kabátja zsebébe süllyesztette. Amikor előhúzta, marka tele volt szaloncukorral. A szokás hatalmának engedelmeskedve fordult volna a fenyőfa felé, de amint rápillantott a csonkra, elbizonytalanodott. Réka halálának első és második évfordulóján apró, cserépbe állított mű karácsonyfát vittek ki a temetőbe, s ott helyben teleaggatták szaloncukorral. A harmadik évfordulón erre már nem volt szükség, hiszen a sír mellett ott zöl- dellt az ősszel ültetett fenyőfácska — volt mire aggatni a színes szaloncukorkákat. Mindmáig volt mire... Tett egy tétova mozdulatot, nem, a csonkra mégsem akaszthatja! Hogy nézne az ki?! Kiválasztott az aranyos fonálra felkötözött szaloncukrok közül két egyformát — aranyszínűt! — és a szegfűk közé helyezte. A többit egy szomorú sóhaj kíséretében visszasüllyesztette a zsebébe. Utána csak állt összekulcsolt kézzel, és megpróbált imádkozni. Nem volt könnyű, nehéz volt, nagyon nehéz Nem nézett hátra, a férjére, tudta, neki még nehezebb. Később olyan erővel törtek rá a Rékával kapcsolatos emlékek, hogy belezavarodott az imába. Közben eleredt az apró szemű eső, s amint a földre hullt, azonnal megfagyott. Addig ácsorogtak így, amíg fázni nem kezdtek. Aztán a férfi keze kinyúlt, megfogta az asszony vállát, és gyengéden maga felé fordította. A nő erre hangos zokogásba tört ki, és a férfi mellére borult. Amikor a zokogás elcsitult, elindultak. Csak óvatosan haladhattak az ónos szi- tálásban. Kiérve a temetőből a síkos útra az asszony elővette a zsebkendőjét és megtörölte a szemét, hogy jobban láthassa az éles kanyart. Szükség volt rá, mert már sötétedett. A férfi tekintete — akár akarta, akár nem — szintén a kanyarra tapadt. S ekkor megtörtént... A kanyarban hirtelen két reflektor bukkant elő, az eszeveszett gyorsasággal közeledő fények egy pillanatra a szemükbe világítottak, s úgy elvakították őket, hogy magát a gépkocsit nem is látták, csak a motor zúgását hallották. Aztán a fények ide-oda cikáztak, csattanás következett, melyet még
