Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Gál Sándor egy időben. Ezt a tanító elvtársat Tőrei Zoltánnak hívták, s a szomszéd faluból járt át naponta kerékpáron a tanonciskolába. Tölgyes „egy” és Beke tantárgyain kívül minden mást ő tanított. Például matematikát, könyvvitelt és heti egy órában magyar nyelvet és irodalmat. Igaz, néha, ha úgy tartotta kedve, Klein igazgató elvtárs is bejött az osztályba, ezeken a kivételes alkalmakon általában a gazdaságirányítás gyakorlati kérdéseiről esett szó. Amihez valóban értett is, hisz mielőtt kinevezték volna az intézet élére — sőt, még korábban, a háború előtt is már — gazdatiszt volt, s a jelenlegi tangazdaságot, a valahai grófi birtokot irányította, és nem is sikertelenül. Amikor a Mezőgazdasági Tanonciskolát létrehozták, ebből az „állami gazdaságból”, vagy ahogy negyvennyolcig nevezték, a „partsztar”-ból a szlovák Partizánske statkyból átvett kifejezést helyezték át az igazgatói székbe, s ezzel együtt a tangazdasággá avanzsált birtok irányítása is az ő kezében maradt. Mindez az ötvenes évek első felében zajlott, amikor Klein Barnabás maga is már az ötven felé közeledett. Kezdetben, „kinti ember” lévén, nemigen találta helyét az iskolai bezártságban, amelynek célja és rendeltetése a direktívák szerint mezőgazdasági szakmunkásképzés lett volna; amolyan — akkor divatban lévő — Steimann-féle rideg borjúnevelés... Az egykori gazdatiszt igazgatói mivoltában korábbi gyakorlatát tekintve, ezt az egészet abszolúte fölöslegesnek tartotta, hiszen tehenet fejni meg kapálni, nos ahhoz — szerinte — elsősorban tehén kellett, meg kapa, és nem iskolapad meg elméleti idő- pocsékolás. Ha régi és mostani élete között párhuzamot vont, csak az iskolaigazgatás ■terhét látta, egyébként a mérleg nyelve viszonylagos egyensúlyt mutatott. Lévén agglegény, kezdő gazdatiszti idejétől számítva, a körülötte lévő asszonyokból válogatott magának. Napszámosasszonyokat, cselédlányokat; azok közül is a szemrevalóbbakat. S lévén nagyvérű férfi, volt nap, hogy kettőt- hármat is lefektetett a kukoricasorok közé vagy az istállóban lévő hervadtan illatozó szénára, lucernára. Mivel a gazdaság s a vele együtt ott dolgozó asszonyok továbbra is az irányítása alá tartoztak, életvitelében semmi olyan változás nem történt, amit hiányként érzékelhetett volna. Ami — már később — a minőségi többleteit jelentette ebből a szempontból, az az intézetbe került zsenge csemegének számító lányok képében jelentkezett, s ezt mint új, izgalmas és frissítő lehetőséget Klein igazgató elvtárs teljes mértékben a maga javára fordította. Természetesen nem hanyagolta a korábban kialakult kapcsolatait sem a fejőnőkkel, sem a kinti munkára beosztott asszonyokkal. Bizonyos szempontból még hűséges és rendszerető is volt. S az sem elhanyagolható e tekintetben, hogy az általa kiszemelt és „terítékre hozott” asszonyok — tőle hallottam ezt a vadászati szakkifejezést később — ugyancsak visszakívánták a gazdatiszt urat. Az intézeti élet pontosan, órára kiszabott napirend szerint zajlott. így két- három hét alatt összerázódott a társaság. A kezdeti tétova ismerkedést a szűkebben kialakult vagy kialakulóban lévő csoportok váltották fel. Általában egy-egy hálóterem lakói alkották az ilyen csoportot, s kialakult bizonyos hi-
