Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században
Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században követendő modellé válni a legtöbb nép számára sohasem tudott. A szovjet kísérlet kudarcának egyik mélyen fekvő oka nyilvánvalóan ebben keresendő. KONFÖDERÁCIÓS ELKÉPZELÉSEK Az Osztrák—Magyar Monarchia föderatív átalakításának tervei, valamint a császári és a cári Oroszország, illetve a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió expanzív és hegemonisztikus regionalizmusa mellett a 19- és 20. századi közép- és kelet-európai integrációs törekvések negyedik nagy irányzatát azok a mozgalmak alkották, amelyek a térséget domináló három birodalom vagy ezek egyikének-másikának a megdöntése révén etnikailag többé-kevésbé homogén nemzetállamok, illetve második lépésként ezek szoros szövetségének, konföderációjának a létrehozására törekedtek. Az antidinasztikus-forradalmi attitűd természetesen nem zárta ki, hogy a „szent cél” érdekében egyik vagy másik nagyhatalom — olykor az orosz, néha a török, leggyakrabban pedig a francia — támogatása igénybe vétessék. Erre azonban többnyire nem stratégiai, hanem taktikai megfontolásokból került sor. Az antidinasztikus-forradalmi mozgalmak másik nagy paradoxonja az volt, hogy az új nemzetállamok elképzelt szövetségén belül a legtöbb elnyomott és felszabadításra váró nép minimálisan primus inter pares, de gyakran kifejezetten irányító-domináló szerepet szánt magának. Másként fogalmazva: a „kisnemzeti” nacionalizmus szándékai szerint éppen vagy majdnem olyan expanzív és represszív tudott lenni, mint a „nagynemzeti”, s ha az előbbi mégis több rokon- és kevesebb ellenszenvet vívott ki magának, mint az utóbbi, akkor az ún. kisnemzetek általában sokkal eszköztelenebbek voltak az ún. nagynemzeteknél. A modern nacionalizmus eszméjét, amely szerint az azonos származásúak és az azonos nyelvet beszélők együttélésének ideális és egyedül legitim politikai formája a nemzetállam, a balkáni és a kelet-közép-európai népek közül a 19- század első felében az a kettő kötötte össze leginkább a szövetkezés eszméjével, amely a legnagyobb birodalmi hagyománnyal rendelkezett: a görög és a lengyel. De mellettük hasonló javaslatokkal jelentkeztek a szerb és a román államvezetők és politikai gondolkodók is. Ezek a tervek eleddig mindig akkor kerültek előtérbe, amikor a status quo valamiért megrendült: 1848—49- ben, az I. világháború végén, az 1930-as évek első felében, a II. világháborúban, s utoljára napjainkban, pontosabban az 1990-es évek elején. Közép- és Kelet-Európa 1848—49-es forradalmai közül ismeretes módon a magyar jutott a legtovább: a Habsburgok detronizációjáig és a függetlenség kikáltásáig. Az ország soknemzetiségű jellegéből adódóan a magyar volt az is, amely az összes többi antidinasztikus-forradalmi mozgalomtól eltérően nem területszerzésre vagy -visszaszerzésre törekedett, hanem meglévő birtokainak a védelmére kellett összpontosítania energiáit. A nemzetiségi ambíciók és a Habsburg abszolutizmus harapófogójába került magyar forradalmárok néhány kiemelkedő alakja hajlott a nem magyar népek széles körű területi autonómiájának az elfogadására, sőt számolt azzal is, hogy a történelmi
