Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - FÓRUM ’97 - Gábor Bertalan : „...az idegennek nem ismerik a hangját”
F Ó R U M ’97 pápa, 1996. november 9-én Rómában a Szent Péter-bazilikában fogadta a Rómába zarándokolt szlovákiai zarándokokat. A zarándoklatnak kettős célja volt: megköszönni a szentatya legutóbbi szlovákiai látogatását és köszönteni őt aranymiséje alkalmából. A szentatya a fogadáson többek között azt hangsúlyozta, hogy: „Nem elég a kereszténységet csupán hangoztatni. Bizonyságot kell tenni arról a cselekvő hitről, amelyről az Apostolok cselekedete beszél. Ez a hit, amely legjellegzetesebben a szeretetben nyilvánul meg, a kölcsönös elfogadásban, a kölcsönös tiszteletben, valamint a testvéri és szolidáris szeretetben.” (vö.Apcsel 2,42—47.) Figyelve a hírközlő eszközök beszámolóit és kommentárjait úrrá lett bennem a szomorúság. KatolicitásróL, egyetemességről beszéltek Rómában, Szlovákiáról, a szlovákiai katolikus egyházról, a hitben megélt szeretetről, de én hiába kerestem benne magunkat — a szlovákiai katolikus magyarságot — sehol sem találtam. Márpedig az 1991-es népszámlálási adatok azt bizonyítják, hogy Szlovákiában 567 296-án vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az egész lakosság 10,8%-a. Ebből 368 4l6-an — a szlovákiai magyarok 64,9%-a — vallották magukat római katolikusnak. Szlovákia népessége 5 274 335 volt. A lakosság 60,4%-a vallotta magát római katolikusnak, vagyis 3 185 698. Szlovákia katolikusságának a 11,55%-a (368 ezren) azt vallotta magáról, hogy római katolikus magyar. Sajnos, erre a több mint tíz százaléknyi katolikusságra — a beszámolókból és kommentárokból ítélye, akkor ott Rómában — senki sem gondolt. Sehol sem hangzott el, még sorok között sem, hogy létezünk, vagyunk. Pedig vagyunk. Kár, hogy ezt a tényt csak a politikusok tudják. Ők tudomásul vesznek minket. Van, aki érvel velünk, van, aki ijesztget, van, akinek létünk csak ütőkártya. Valamiképp mindenkinek kellünk. Csak az egyháznak nem? Hála Istennek — koordinált vezetés nélkül is — van némi pezsgés a szlovákiai magyarság körében. De elég ez? A negatív hatás, a rossz, az erkölcstelenség, a szabadosság nem terjed gyorsabban, mint a jó? Vak az, aki nem látja, miként gyűrűzik be közénk és miként szedi áldozatait a kábítószer, az alkohol, a pornográfia s lesz úrrá rajtunk a szatelit-kultúra. Vák az, aki nem veszi észre, hogy nem egymás ellen kell harcolni, hanem össze kell fogni, és a végvárakba vitézeket kell állítani. Vitézeket, ha úgy tetszik, pásztorokat, akik nevükön tudják szólítani a juhokat, akiket a juhok követnek, mert ismerik a hangját. Vakok vagyunk, ha nem látjuk, hogy az „idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját”. (Jn 10,5.) Pásztorok kellenek az iskolákba, a templomokba, a kultúrába, az irodalomba és a művészet berkeibe. Pásztorok a kórházakba, a bíróságokra, a különböző hivatalokba. Pásztorok és nem béresek. Mi lesz, ha vak vezet világtalant? „Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?” (Lk 639) Vakok vagyunk, ha nem látjuk, hogy a nacionalizmus, az áldemokrácia, az átmentett egypártrend- szer bugyraiban téblábol ma Szlovákia. Vakok vagyunk, ha nem látjuk, hogy idejutásunk nem kis mértékben az egyháziak asszisztenciájával is történt. E szomorú tények ellenére is meg kell maradnunk. Megmaradásunknak azonban megvannak a maga feltételei. Ezeket a sajátos feltételeket nem lehet