Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - FÓRUM ’97 - Harna István : Csak a regionális gazdaságpolitikának lehet jövője

F Ó R U M ’97

Losonci járás:

533

10,2

6,8

29,8,

Érsekújvári járás:

44,7

14,5

9,8

31,

Rimaszombati járás

50,6

16,6

6

26,8,

Rozsnyói járás:

61

7,5

5,9

25,6,

Tőketerebesi járás:

56,8

12,5

8,2

22,5,

Nagykürtösi járás:

39,7

28

4,8

27,6.

A felsorolt adatokból kitűnik, hogy a magyarlakta járások gazdaságának szerkezete még az országos átlagnál is rosszabb. Főleg ennek az elavult struktúrának a következménye a bruttó hazai termék alacsony értéke, minden negatív következményeivel együtt.

Az ismertetett gazdasági mutatók alapján megállapítható, hogy a magyarok lakta régiók legnagyobb gazdasági problémái a következők:

• Alacsony, nem kielégítő ezen járások értékteremtő képessége, vagyis a munkatermelékenység. Ez megmutatkozik a lakosság jövedelmein, életszínvonalán, valamint a térségben eszközölt beruházásokon.

• Rossz, elavult ezen járások gazdaságának szerkezete. Túlsúlyban van a mezőgazdaság, míg az ipar, de főleg a szolgáltatások részaránya igencsak alacsony.

• Nem megfelelő ezeknek a járásoknak az infrastrukturális ellátottsága, s ez nehezíti a meglévő vállalkozások működését, és sok esetben gátolja a vállalkozások létrejöttét.

•A gazdasági fejlődés szempontjából hátrányos a magyar nemzeti közösség nem megfelelő képzettségi színvonala. Alacsony az egyetemet és főiskolát végzettek részaránya, de a középiskolai végzettségűek és a szakmunkások részaránya sem kielégítő. Továbbá nem megfelelő a képzettség összetétele, vagyis a szakmastruktúra. Véleményem szerint hiányoznak a progresszív, a modern szakmákat tudó szakemberek.

• A részletezett járásokban nagyon magas a munkanélküliség aránya, amely jelentősen meghaladja az országos átlagot.

A felsorolt, krónikusnak is nevezhető gazdasági problémáknak megvannak mind a politikai, mind pedig a történelmi okai. Az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlását követően ezek — a korábban központi fekvésű — területek az utódállam perifériájára kerültek. Mégpedig a hovatartozásukat illetően egy nagyon bizonytalannak tartott perifériájára. Az utódállam az ezeken a területeken létrehozott többletterméket különböző módszerekkel és eszközökkel (adók, elvonások, alacsony felvásárlási árak stb.) kivonta — és más területeken használta fel. Jelentősebb gazdasági fejlesztésre ezeken a területeken nem került sor. S a központi tervirányítási rendszerben is csak annyit ruházott be a szóban forgó területeken az állam, amennyi az ország egészének érdekében elkerülhetetlen volt.

Az összképhez hozzátartoznak még azok az újkeletű diszkrimináló intézkedések is, amelyek a rendszerváltást követően értek bennünket, főleg — de, sajnos, nem kizárólag — a Mečiar-kormányok részéről: