Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben
Duba Gyula mohó ujjunk közül. Lehetetlen elcsípnünk a fürge elemet, hogy alaposabban szemügyre vegyük anyagát, megvizsgáljuk szerkezetét. Vajon hol rejtőznek bennünk a mű elemeit szülő és egységét formáló erők? Bizony, sokkal egyszerűbb kérdésekre sem tudtak válaszolni tőlünk bölcsebb emberek! Kérdezni azonban lehet, sőt kell...! MIÉRT LEHETTEM (VOLNA) ÍRÓ? Az emberiség a megválaszolhatatlan kérdésekről mítoszt teremt. Sorsa dilemmáira, létkérdéseire általános példázattal, költői metaforával válaszol. Becsapja magát? Nem igazán! Tehetetlenségéről vagy tudatlanságáról kissé eltereli a figyelmet. Elodázza az egyenes választ, és úgy tesz, mintha áttételes példázat, a közvetett felelet (mégis) válasz lenne! Számos súlyos kérdésünkre válasz lehetne gyerekkorunk emlékezete, öntudatunk születésének mítosza! Az a korszak, amelyről később kiderül, hogy maga is a művészetek rokona és az irodalom korai melegágya, véletlen dolga (lenne), hogy kiből lesz író? A nyelvvel és a fogalmakkal a gyerek hasonló módon ismerkedik, a tárgyi világot és az érzelmi életet rokonmód közelíti meg, mint — magasabb szinten — a kezdő író! A világ mindkettőjük számára a nagy ismeretlen! Látomások birodalma és érzéki képek panorámája, amelyek a tiszta élmények melengető visszfényével és az egyszerű csodák közvetlenségével üzennek. Bár bizonyára döntő tényező, ám az írói alkat kérdését most csak a lélekformáló élmények vonatkozásában feszegetjük. Szem előtt tartva, hogy mindenki volt gyerek, mégsem lett író! Ellenben nyomon követhetjük, hogy ha megvan bennük az adottság, az írás lehetősége, milyen élmények befolyásolják, és mint éljük meg azokat, hogy az írói adottság kibontakozását segítsék és kiteljesedéséhez hozzájáruljanak. Az anyanyelv kezdetben: elemi csoda! Ez fontos megállapítás. Bár a felismerés bizonytalan és bizonyíthatatlan, a szó csírája körül életem ősköde gomolyog. A lassan bontakozó és egyre láthatóbb dolgok éppen elválnak a rejtőzködőktől. A homály ellenére valószínű, hogy korai nyelvélményeim nemcsak a közlés lehetőségére, a magam megértésének a tényére, tehát az önkifejezés szükségére épülnek, nem a beszéd tudatos birtoklására alapulnak, hanem valami olyan sejtésre, hogy a nyelv által a képzelet varázslatához, egy megfoghatatlan csodás valósághoz jutok közelebb. Például a mesékhez! Amelyek, ma már tudom, gyerekekhez és más tiszta lelkekhez szóló mítoszok. Természetesen, ahogy már szóltam róla, a megválaszolhatatlan kérdésekre adott felelet értelmében. A mesék elbűvölve őt, az igazságra tanítják a gyereket. Érzékeit és lelkét az élethez közelítik, melyről még nem tud semmit. Ily módon öntudatát élesztgetik. íme az ikonszerű, régi kép! Egykori szürke és fáradt téli napon ráncos arcú, fejkendős fekete vénasszony dúdol a konyhában. Félhomályban ül a cserépkályha mellett, az ablakokon jégvirágok. A néne a sparhelt fekete vasa felett melengeti a kezét, és alig mozdulva mint valami pogány szobor kántáló han
