Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom

Rácz Olivér

„Szüret után majd elszámolunk...” (Mindig elszámoltak, ebben nem volt hiba

— „odaát”, a háború utáni első években nagyon ínséges idők jártak.)

A „szokol” pedig az új köztársaság pénznemének nem hivatalos, de köz- használatú neve volt „odaát,,, és becses pénznemnek számított. (Odaát)

Apám az elszámolások ellenére minden évben örült a két átalag hegyaljainak: a mintegy száz liter bor fedezte egész évi szükségletét; egy-egy palack még barátainak, orvosainak is jutott belőle. (Az „orvosaink” többes száma itt már jogosult: azokban az években már én is a család jelentéktelen, de létező tagja voltam.)

A két hordó bort minden esztendőben a már említett Zentai gazda szállította az udvarunkra. Zentai gazda úgynevezett „kettős birtokos” volt: a határ mindkét oldalán volt egy kis rétje, kaszálója, búzaföldje, s ezért „állandó határlépési engedéllyel” rendelkezett. Az üres hordókat utóbb ő fuvarozta el. A bort apám az első litertől az utolsó tízliteres demizsonig maga fejtette le, szakszerűen, öblös lopóval, s a hordók nyár elejére már felkerültek a mosókonyhába.

Ám, a háború után néhány évvel apám megunta az egyre növekvő összegű „elszámolásokat”, és eladta a szőlőrészt az öccseinek. Nem kötött előnytelen üzletet: a végső „elszámolás” után, az átírási, egyéb illetékek fejében, mindössze százötven szokolt kellett Zentai gazdával átküldenie, de megérte. Megszabadult a szőlőjétől.

A két hordó egyelőre azonban ott búslakodott a mosókonyhában, s türelmesen várakozott Zentai gazdára. Én pedig türelmesen, kitartóan hordozgat- tam, mosogattam, törölgettem a kamrából átcipelt üvegeket.

Már a legutolsóknál tartottam, amikor a legalsó polcról előkerült négy borosüvegről megállapítottam, hogy valami lötyög bennük. Beleszagoltam az elsőbe — semmi. Talán közönséges víz. Még az első öblítésnél maragdhatott benne. Kiöntöttem az udvarunk közepén lévő lejtős, négyzet alakú betonlapba ágyazott, ráccsal fedett kanálisba. A második palackban a szaga szerint gyönge maradék ecet lehetett. Be, a kanálisba. A harmadik üvegben fele részéig megint közönséges állott víz. Kanális. Hanem a negyedik üveget már beleszagolás nélkül gyanúsnak találtam, és nem is tévedtem. Az üvegben vagy két deci petróleum lötyögött. Ezen egy kissé eltűnődtem, de aztán úgy döntöttem, bizonyára azért került a lomkamrába, mert már nem volt ereje. Hallottam már ilyesmit: „Öntsd ki ezt a fél üveg ásványvizet: mind elpárolgott belőle a szénsav. Állott. Zavaros is...”

Ez az. Fáradt petróleum. (A mosókonyhában nem volt villanyvilágítás.) Be, a kanálisba. Szép szivárványszínű foltok maradtak utána a kanális rácsa körül, itt-ott a betonlapon is.

Mindegy. Én befejeztem művemet: az üvegek ragyogtak a polcokon.

Mehetek az első áldozásra.

Csak az volt a baj, hogy alkonyattájt váratlanul beállított Zentai bácsi. Máskor örültem neki, mert Zentai bácsi szekerét nagyon szép lovak húzták, és én nagyon szerettem a lovakat.