Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Rácz Olivér RÁCZ OLIVÉR Magamnak mondom Mert ezt tisztázni kell végre. Nem igaz, hogy én azzal a hordóval bármit is csináltam volna. Nem igaz, hogy én merő komiszságból — komiszságból? — esetleg meggondolatlan pajkosságból; elvégre mindössze hétéves voltam akkoriban, tehát maradjunk a meggondolatlan, gyerekes pajkosságnál, de akkor sem igaz, hogy én, a hét évemmel, elkövettem volna azt a — azt a bizonyos dolgot. De kezdjük a legelején. Első elemista voltam, és első áldozásra készülődtem. Első szent áldozás. Nem nagyon tudtam, mi az, de feltétlenül nagy, szép és magasztos dolognak kellett lennie. Anyám mondta. És Listyák tisztelendő bácsi minden hittan órán, hosszú hetekig készített fel rá minket. Jóság, engedelmesség, szülők iránti tisztelet. Ez mind rendben volt, noha nem valami könnyű. Különösen a jóság meg az engedelmesség nem. Listyák tisztelendő bácsi az egész tízparancsolatot átvette velünk. (Illetve, majdnem az egészet: a paráználkodásra nem emlékszem. Lehet, hogy említette, csak mi nem nagyon értettük, és le merném fogadni, hogy akkoriban még nem paráználkodtunk. Lehet, hogy hébe-hóba malackodtunk, de nem paráználkodtunk.) Idegen isteneid ne legyenek! Nem voltak. Ezt halálbiztosan állíthatom: nem voltak idegen isteneim. Ne lopj! Ne ölj! Ezen a téren sem voltak aggályaim: nem öltem. Egy légy vagy egy szúnyog agyoncsapása nem számít ölésnek. (Néha olyan legyet is elmázoltam, amely nem vétett ellenem: fáradtan, életuntán zümmögött az ablaktáblán. Őszi légy az őszi ablaktáblán, amelyen át kibámészkodtam az utcára. Mindig volt valami néznivaló. Jó — és hány olyan embert nem csaphattam agyon, akik igenis vétettek ellenem? Vagy az enyéim ellen. Méghozzá súlyosan. Nem úgy, mint Zentai bácsi, abban a bizonyos hordó-ügyben: igazán súlyosan.) Azért a Ne lopj!-nál álljunk meg egy pillanatra.. „Ki csent el ebből a mazsolából? Öt dekát mértem le, a kalácshoz, és itt már négy deka is alig búslakodik...”
