Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Parti Nagy Lajos: Egy bőrönd repülő

Parti Nagy Lajos

e cirkulárison, e körbeérő, lüktető szerelvény peronzatán a naphanyatló, prémes félhomályban? Hol tengerparti kis hotelszobák gyulladt szemekként futnak versenyt véle, bár leggyorsabban most fut a vonat, és minden sürgönypózna véle egyirányba, haladni nyolcvanegyben így alternatív.

Bocsánat, jófelé megyek? Hová tart, kérem? Látja, épp ez az, motyogja P, vidámparki tikettet mutogat a kalauznak, dodzsemre szól, tudom, de hát az óriáskerék felé ma nincs vonat, motyogja P, s hogy nem megy csehova. Majd mély lyukak a kéziratban, követhetetlen változatok peronra, P-re, pékre, nosztalgiára, folytonos költözködésre, guanórepülésre, vagonról vagonra, vadul harmonikázó alagutakon cibálja át fa madárházát, csak akad végre valami háló- s étkezőkocsi ebben a cintányérban, fülkék, kusettek, mindmegannyi kaptár, viaszkenyérrel viaszcsirkecombot viaszcsaládok szemlesütve esznek, viaszneón szitál sovány viaszt festetten életünkre, s minden fülkében mindmegannyi P izeg-mozog, nem én, nem én, s nem ő, mindegy ki már, ne szólj szám és személy, motyogja P, ha egyszer sajtkukacnak végleg itt maradtál, mely önmagából, mintha önnön húsán, fúrja át magát a malomkerékbamba éjszakában, hát hagyd az aviatikát!

Egy bőrön repülő, amiről nem derül ki immár soha semmi, fejem fölött sokáig semmi sem forog, csak a bőrönd, kinyitva, csukva, mintha tompa szárnyam, egy furcsa érintésű kézirat, motívumok, melyeket csontig elszívtam, elhasználtam, hajdani szentjánosbogarak, csikkszigetek az ablakéjben, egy kockasajtnyi rádió Hong Kongból, reszelős mikimauz-ária, s valami rímhívó pincérnő, P szerint bizonyos Maria Szamovaria, ki fahamut hoz távoli tálcán vodkás poharak félholdjával, dekoltázzsal, tengeröböllel, lobogó tea tükrével, borostával, és a bőre alatt vékony, cincorgó zene szól, mint egy egérke. Zötykölődnek P vulkánfiberén. „Nemáhogy ezzel ügynököl?!”

De má\ kisasszony, hiszen a holdraszállás aprófáján utazunk, szegény Armstrong makettjén kismadárkorából. Nem érzi, hogy néha-néha szárnya nő? Nem én, mondja a nő, nem én ha becsinálok se, mondja, bazmeg. Majd érdesen sípolva elalszik, tálcája földre hull, pirog, szamócalekvár, albatroszvelő.

Aztán csak a hamu szuszog a keramiton, a bezárt repülőkből szivárog lassan a kondenzcsík, s csönd van, mint egy csigában, mázsás nyári derengés, szemüveges, fekete, szinte a testi stréberségig finom ember imbolyog át a csarnokon. Kár a gőzért, én úgyse leszek többet az úristen bérkocsizsírja, eléggé sajnos, uram, motyogja P. Sohase üljön tangóharmonikára,