Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fónod Zoltán: Szlovák tükörben (Karol Tomiš kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE önállótlan volt, elsősorban a magyarokkal szemben volt az. Mozgásiránya a magyar politika mozgásirányának a negatívja, koncepciói ellenkoncepciók, hangja visszhang csupán... A magyarokhoz való viszonyunk nemcsak nemzeti sorsunkat, hanem nemzeti tudatunkat, illetve lelkünket is meghatározta” (Nemzet él itt). Súlyos igazságok ezek, melyekkel óhatatlanul találkoznak azok, akik a kapcsolatteremtés, a hídépítés, a megértés és egymás megbecsülésének az útját keresik. Karol Tomis tanulmányai is meggyőzhetnek bennünket arról, az irodalmi kapcsolatokat szinte egy évszázada mennyire mételyezte a „félrehallás”, a jó szándék hiánya. Akár azt is mondhatjuk, nemcsak a kapcsolatoknak van ma már történelme, hanem sajnálatosan a „parázsfúvásoknak”, a folytonos ellenségkeresésnek is. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy a szlovák történetírásban a közös múlt, az elmúlt évszázadok jóformán nem léteznek. S az is, hogy a kapcsolattörténet kutatása, a „feldolgozásra váró kultúrtörténeti és irodalomtörténeti anyag gazdagsága és a vele foglalkozó kutatók csekély létszáma” évtizedek óta beárnyékolja a kutatásokat. Szlovák részről önálló tudományként Pavel Bújnák egyetemi tanár kezdeményezésére csak a huszadik század húszas éveinek második felében indult meg a kutatás. A bizonytalan kezdet után a második világháborút követő két évtizedben a hungarisztikát csak a magyarul értő szlovák irodalomtörténészek (Andrej Mráz, Milan Pišút), illetve E. B. Lukáč költő művelte. Változást e téren a hatvanas évek hoztak. 1964-ben alakult meg ugyanis az SZTA Világirodalmi és Nyelvi Intézete, melynek keretében egyetlen (!) személy (Rudolf Chmel) végzett kutatásokat. Ezt a munkát erősítették később a Komenský Egyetem BTK előadói, Jaroslava Pašiaková és Garaj Lajos. Hozzájuk csatlakozott később Karol Tomis és Karol Wlachovský is. Karol Tomis A magyar irodalom fogadtatásának időszakai a szlovák irodalomban című tanulmányában a magyar irodalom szlovák recepciójában három időszakot különböztet meg. Az első a 19. század második felétől az államfordulat évéig (1918) tart. A második 1919-tól 1948-ig. Ebben az időszakban különösen Štefan Krčméry, Emil Boleslav Lukáč és Valentin Beniak műfordítói, kapcsolattörténeti munkássága emelkedik ki. A harmadik időszak 1949-ben kezdődött, és 1989-cel ért véget. Ebben az időszakban különösen Ján Smrek magas művészi színvonalú műfordításai (Petőfi, Ady, József Attila) mondhatók rangos teljesítménynek. Karol Tomis elemzéséből az is látható, hogy a 19. és a 20. század kiemelkedő magyar írói egy-két művel, verssel jobbára utat találtak a szlovák olvasóhoz. Könnyítette az akkori helyzetet, hogy a szlovák értelmiségieknek ez a nemzedéke kétnyelvű volt. A fordítások minősége ugyan eltérő, a szándék azonban kétségtelen. A klasszikusokat Eötvös József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond képviselte.( Rudolf Chmel vizsgálódásai utalnak arra, hogy lényegesen szegényesebb az a kép, melyet a felvilágosodás és a klasszicizmus időszakáról — Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty stb. — nyújtott eddig a szlovák hungarisztika.)