Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - TUDOMÁNY - Izsák Lajos: A beneši dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája (tanulmány)
IZSÁK LAJOS A magyar nemzetiségű lakosság Csehországba történő deportálása miatt a hazai pártok és a kormány képviselői számos tiltakozó jegyzéket juttattak el a győztes nagyhatalmak vezetőihez. A Nemzetgyűlés 1946. november 28-i ülésén Bereczky Albert emelte fel tiltakozó szavát. „Az a vád nem érhet bennünket — hangsúlyozta —, hogy amikor ezeket az embertelenségeket komoly formában szóvá tesszük, újra mi vagyunk a békebontók... Nem revizionizmus az, ha mi a határainkon túl élő magyarság sorsáért, életéért, szabadságáért, emberi jogaiért felemeljük szavunkat. Nem lennénk méltóak arra, hogy a nemzet bizalmából az ő képviseletében ott legyünk, ha nem fejeznénk ki mély és teljes együttérzésünket a mi szenvedő meghurcolt és sárba tiport véreinkkel.” Mindszenty József bíboros 1947. február elején VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért. A polgári radikális Zsolt Béla Beneš elnök személyes ismerőse keserűen állapította meg, hogy az elnök nemzetiségi politikája nemcsak nem egyengeti a végleges megnyugváshoz vezető folyamatot, hanem olyan módszereket alkalmaz a magyarsággal szemben, melyek a fasizmus előtti Európában is ismeretlenek voltak. „Elűzik otthonukból a zárt magyar etnikai területen élő magyarokat, kényszermunkára fogják őket... ez a csehszlovák nemzetiségi politika nemcsak eszközeiben fasisztikus, hanem végcéljában is az.” A két állam közötti nézeteltérések s ezen belül a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos viták — mindenekelőtt az, hogy Csehszlovákia egyoldalúan még 200 000 felvidéki magyart kívánt kitelepíteni — elhúzódása miatt csak 1947 áprilisában kezdődhetett meg a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepítése és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, pontosabban szólva szülőföldjükről való hivatalos eltávolítása. 1948 áprilisáig 73 273 szlovák hagyta el önkéntesen Magyarországot, illetőleg 68 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Hozzájuk csatlakozott még 600 személy, akik hivatalosan „önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. Ténylegesen annál jóval nagyobb volt a hazánkba érkezők száma. Nem ebbe a kategóriába tartozott ugyan az a 20-30 000 ezer ember, akiket azért utasítottak ki — a fegyverszüneti szerződés megszegésével — Csehszlovákiából, mert 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, mégis új otthonuk megteremtése szempontjából az elhelyezendők számát növelték. Nem kevesen voltak azok is — köztük középiskolai, egyetemi és főiskolai hallgatók —, akik elsősorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek átmenetileg vándorbotot a kezükbe, s azután többségükben véglegesen itt telepedtek le. A kitelepítés 1949. június 5-én fejeződött be: ezen a napon lépte át Párkány és Szob között a csehszlovák— magyar határt az utolsó család. Más képet mutat a lakosságcsere gazdasági oldala: a magyarok hátrahagytak a Felvidéken 160 ezer kát. hold földet és 15 700 házat. A szlovákok itt hagytak 15 000 kát. holdat és 4400 házat. Az egyenlőtlen feltételeket tükröző tények maguk helyett beszélnek. A beneši dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűn-
