Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Lászlóffy Csaba: Folytatásos őrizet
I .ászlóffy Csaba fészkelte he magát annak a szívébe, aki örökké szorongással gondolt hatalmas birtokaira — Eszékre, Siklósra, Valpóra a Dráva fölött és északon a sárospataki várra, melyet Itália legerősebb várainak mintájára az alapkőtől kezdve a magam gyönyörűségére építettem; igaz, mindannyiunk szolgálatára —; és tekintélyem növekedését is görbe szemekkel figyelte, jóllehet kancellárrá és országos főkapitánnyá tett meg hálából valamikor. A végzetes kimenetelű ostrom (még ha az lett volna, de ütközet nélkül vonult el a spanyol, olasz, német zsoldosokat felvonultató királyi had Buda alól), a szerencsétlen spanyol herceg halála, akit a pogányok egy bástyáról puskával eltaláltak, a birodalmi sereg fővezérének, Joachim Brandenburgi választófejedelemnek köszönhető megfutamodás (nevezzem "győzelmes visszavonulásnak", mint egyesek?) — mindez együttvéve próbára tette a király türelmét; s azt sem árt figyelembe venni, hogy milyen rossz tanácsadó a hiúság meg a tehetetlenség. — Péter úr a két karjára támaszkodva megkísérli az ablakhoz vonszolni magát; emelt hangon: — De akkor is! Nem én játszottam ki őfelségét! A roham előtt néhány nappal — a szászok ifjú hercege rá a tanúm, ő is velünk tartott, és buzgón csépelte a törököt —, portyázó kis csapatommal legalább háromszáz bugyogóst vágtam le. A helyőrség pánikba esett, a várban lévő magyarokat is meg lehetett volna nyerni. A miénk lehetett volna újra Buda vára. Ám az idegen fővezérnek nem a vesztett főváros, nem a haza volt a fontos, ő legfeljebb a katonai kockázattal számolt. Ezt vágtam a fejéhez a haditanácsban, midőn tudomásomra jutott, hogy elrendelte a tábor vonulását Pestről Vác felé. Csak ellenem, az én sátram ellen vonultatott föl kétszáz állig fel fegyverzett páncélost! Számolhattam volna azzal, hogy értem jönnek. Ferdinánd még az ostrom előtt döntött sorsom felől. Lett volna időm menekülni; mégsem akartam elhinni, amit tudtam. "Akár elfoglalják Pestet, akár nem, téged elfognak, Perényi Péter" — olvastam lócámon heverve a titkos üzenetet. Kinek a cselvetése ez vajon? — volt az első gondolatom —, a töröké nem lehet. Szemügyre vettem a küldöncöt: vékony dongájú, jelentéktelen emberke volt. "Ki írta ezt a levelet?" — förmedtem rá. Adja a hülyét, bár semmi ravaszság nem volt a szemében. Miután jobban megszorongattam, kiderüli, hogy kitépték a nyelvét, azért nem válaszol. Süket nem volt; hát ily szavakkal bocsátottam útjára: "Inkább akarom, hogy ezen a lócán fogjanak el, minthogy bármi olyat tegyek, ami miatt a sereg széthullik." Mindazonáltal tízezernél is több magyar lovas hagyta el, zászlót emelve, a
