Irodalmi Szemle, 1996
1996/1 - Balassa Péter: Tagadás és menekülés
Tagadás és menekülés művészetről van szó, amelyben a személyesség mindig külön hangsúlyozott, formai-intonációs alkat. A személyesség — Nádas művészetének alfája és ómegája — nem az író személye, hanem az egyes ember ben megpillantható univerzum személyessége: az a bizonyos egy, az egyes mint abszolút alany, ami Nádast egyedül érdekli, s anú termő-teremtő alakzat. E könyv s a többi önéletrajzi jellege valójában a poétikájuk arculatában rejlik: a világkép belső mozgása, szerkezete-erkölcse, az elbeszélő helyzetek, nézőpontok, a történetmondás, a motívumvezetés, az időstrukturálás folyamata az, ami személyes kézjeggyé alakul az olvasó és elemző szemében. Ilyen értelemben Simon Péter "önéletrajzával" állunk szemben, nem az iróniával, akinek valóságos biografikus élményeit persze felismerhetjük a Simon Péterében: ezek azonban mégsem azok. Ráadásul még a főszereplő-elsődleges elbeszélő nevelődési folyamata is különös nyomatékkai int óvatosságra: lenevelődésének és a megszólaló történetek auktoritásának kérdésessége mégis inkább egy fiatal élet szétszóródásának és összeomlásának jeleit mutatja, amelyben a puszta híradás az egyetlen életben maradásra utaló elem. A családregény mint életrajzi, családtörténeti forma közismerten egy műfajt jelöl a 19. század eleje óta, szorosan összefonódva a nevelődés, művelődés és önkiképződés német kultúrába ágyazott klasszikus polgári étoszával, ember- és történetfelfogásával. Ebből a szempontból nézve Nádas címadása egyszerre azonosít valamit és bejelenti mindennek a végét, felmondja a jelzett azonosságot. Ez. az Egy családregény vége poétikájának kritikai, sőt politikai aspektusa. Ezzel egyúttal egy egész világot, a zsidó-keresztény és hellenizált gyökérzetű európai folytonosság keresztény, polgári és polgárság utáni epochéját "szórja szét"; a mondott tradíciók pozitív, fejleszthető lehetőségébe vetett meggyőződést teszi — legalábbis — kétségessé, de inkább melankolikusan, helyenként tragikusan érvénytelenné. Méghozzá nem egyszerűen a könyvben megjelenő totalitárius politika minden tradíciót erőszakosan szétzúzó "eszkatologikus" természete miatt, amely tulajdonképpen nem volt más, mint antipolitika: a városlakók, a közösség együtt nem élésének rendőri szabályozása és "biztosítása", hanem legalább ennyire a zsidó-keresztény-polgári tradíció Zusammenbruchja miatt is (hogy ezt a jellegzetesen 1945-ös, Thomas Mann-i kifejezést használjam), amelyben éppen a legféltettebb kincs és vívmány, az újkori szabad individuum vált áldozattá és vétkessé egyszerre. Nádas életművében itt, a családregényben jelenik meg egy-egy korábbi kezdeményt követően, a több ezer éves teljes európai egzisztencia gyökeres, panaszolkodó megkérdezése mint magatartás és mint "tisztességes mondat", vagy ahogyan Ungváry Rudolf elnevezte, "a szerkezet mint erkölcs" az Auschwitz utáni világállapotról el nem fordítva a tekintetet. Ennyiben (mint a következőkben részletesebben láttatni próbálom) csakugyan az. ember-isten kapcsolat dialogicitása — onto-teo-logikájának kritikáján át — az emberi lény Európában ismert etikai-narratív értelmezhetősége a tét. A "nyelv mögött" nem a "végső lényeg", hanem új nyelv lehetősége. Megkockáztatható tehát, hogy ebben a kisregényben végül is a kimondott s a folytatás nyitott, törékeny kérdésével legalábbis egyenrangú tagadás egyrészt a menekülés egyetlen esélye.
