Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Ismét újra kell születnünk
Németh Zoltán a szimbolizmusnak igen fontos szerepet tulajdonít a legtöbb irodalomtörténész, bár a századvéggel kapcsolatos spekulációk szinte káoszt okoznak a fogalomhasználatban. Dekadenciát, újromantizmust, szimbolizmust, szecessziót, impresszionizmust, okkultizmust, instrumentalizmust... emlegetnek. Krasztev szerint a századvég istenhiánya határozza meg a szimbolizmus filozófiai alapvetéseit. A megváltás problematikája kerül közzéppo tba, de már Isten nélkül. Jellemző erre az eljárásra az, ahogyan Baudelaire hasznosítja Swedenborg korreszpondecia-elméletét. Világtotalizáló elméletéből, amely az e világit és a túlvilágit egymás analógiájára teremti meg, Baudelaire szubjektív transzcendenciát hoz létre. Isten nélküli létet, amely aztán megnyitja az utat önsorsrontó, kísérletező, „bűnös” szenvedélyeihez A szimbolizmus éppen a kanti értelemben kettészakadt külső és belső között próbál közvetíteni, sőt a kettőt összekapcsolni, s a költők azt tartják a művészet feladatának, hogy az így felhozott tudást és transzcendens ismeretanyagot továbbítsák a kiválasztottak bizonyosságával. Szűkítve a kört, a harmadik problémakör, amelyre felfigyeltem Krasztev Péter könyvében, hogy mennyiben tér el a közép-kelet-európai szimbolizmus a nyugat-európaitól, illetve a szimbolizmus elterjedésének milyen modelljei hozhatók létre. Az első kérdésre Krasztev egyértelmű választ ad: amíg nyugaton különnemű és egymással szembenálló irányzatként működött például a szimbolizmus és a naturalizmus, addig keleten mindkettő az újdonság erejével hatott, s ezért vállvetve álltak egymás mellett a politikus, abnormális, nemzeti gondolatkörbe zárkózó hagyománnyal szemben. Magának a szimbolizmusnak az elterjedése két mintát követ. Az egyik a „mozgalomszerű”, amelyet folyóirat köré csoportosuló teoretikusok és művészek hoznak létre. A másik modellben egy kimagasló alkotó követőiből jön létre a mozgalom. Krasztev ide sorolja, némi eltéréssel, a magyar irodalmat is. Amint az eddigiekből is kitűnt, Krasztev szintetizáló munkát tesz az olvasó elé. Fogalmi apparátusa azokban a fejezetekben működik a legéletképesebben, ahol — az adott korszakra alkalmazva — általános poétikai, eszmetörténeti konstrukciókat hoz létre. Ott viszont, ahol az egyes nemzeti irodalmakról esik szó, néha elnagyolt a kép, gyakran csak szócikkszerű, lexikonízű a szöveg, gyakran túl nagy hangsúlyt helyez a hiánypótlásra (hisz a magyar olvasók számára eléggé ismeretlen például az albán vagy a fehérorosz, de szerintem akár a szlovák szimbolizmus is). Könyvének ezeken a helyein három kategóriába sorolja a tárgyalt költőket. Az előfutárokhoz a preszimbolis- ták tartoznak (sajnos Krasztev könyve végéig sem döntötte el, vajon szimbolistának tartja-e őket vagy sem, s ha igen, mennyiben), ezután a „keresők” következnek, majd a „késeiek”; míg a keresőknél, az „első nemzedéknél” a szociális és nemzeti problémakör válik metafizikai kérdéssé, addig a „második nemzedék” „a személyiség metafizikai kérdéseinek megválaszolása révén reméli visszafordítani az emberiség -hanyatlásának* folyamatát”. Recenziómban azonban nem akarom számba venni az összes felsorolt nemzeti szimbolizmust, inkább a magyar szimbolizmussal szeretnék foglal
