Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - Szeberényi Zoltán: Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai
Szeberényi Zoltán Rezső: Verstévesztés: útvesztés című cikke, amelyben érthetetlenséggel, a magyar költői hagyományok elárulásával és a nemzetiségi problémák iránti közömbösséggel vádolta meg a fiatalokat, irodalmi célkitűzéseik, elméleti útravalójuk átgondolására, ismereteik rendszerezésére késztette. Többen közülük már kezdetben sikeres kirándulásokat tettek az irodalomkritika, az irodalomesztétika területére. A legmarkánsabb tehetségnek Zalabai Zsigmond bizonyult, aki merész általánosításaival, elemzőkészségével, szakirodalmi tájékozottságával tűnt ki nemcsak nemzedéktársai, hanem irodalomkritikánk korábbi hangadói közül is. Nála volt tapasztalható először, hogy gondolatrendszerébe, kritikai fegyvertárába a magyar hagyományok mellett szervesen beépültek az orosz formalista iskola, az angol angol-amerikai szakirodalom, az ún. nyitrai iskola stb. eredményei. Alapfogalmai kialakításában a cseh Jan Mukaíovský, Josef Hrabák, Jiŕí Levý, a szlovák František Miko, Vincent Šabík, Milan Rúfus nyomdokain haladt, függetleníteni tudta magát a hivatalos szlovák irodalomtudományt képviselő Stanislav Šmatlák, Ján Števček és mások szemfényvesztő retorikájától. Tájékozottsága leginkább kritikusi öntudatának határozottságában, magabiztos ítéleteiben és irodalomszemlélete korszerűségében mutatkozott meg. Már első kritikai gyűjteményében (A vers tiilolda- lán, 1974) a befutottak határozottságával és a pályakezdők merészségével fogalmazta meg „ars criticáját”, az akkoriban még feltétlen tekintélynek tartott Fábry nyomába szegődve, az általa tört csapást bátran kiszélesítve, modernizálva:,,/! jövő útja — írta — olyan szintézis felé kell, hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzésekkel az irodalmibb és műközpontú gondolkodással...” Ars critica — A vers túloldalán, 8. 1.) E kritikai eszmény megvalósítására, korszerűsítésére törekedett második kötete tanulmányaiban is (Mérlegpróba, 1978). Nem véletlenül és indokolatlanul aposztrofálták őt a hetvenes évek folyamán, de még a nyolcvanas évek fordulóján is a legtermékenyebb, legaktívabb szlovákiai magyar kritikusnak. Senki nem figyelte olyan produktív következetességgel irodalmunk eseményeit, mint ő. Ezt a töretlen folyamatosságot később azonban hosszabb-rövidebb megszakítások, kitérők szabdalták fel. Egyrészt önként vállalt, ugyancsak fontos feladatok vonták el figyelmét a rendszeres kritikai munkától. Pl. a Magyarországon is nagy sikert aratott monográfia a költői nyelvről (Tűnődés a trópusokon, 1981) vagy szülőfalujának, Ipolypásztónak történelmi rajza (Mindenekről számot adok, 1984, Hazahív a harangszó, 1985), másrészt sorsproblémák, egészségügyi kényszerszünetek függesztették fel a kritikusi szemlélődés folytonosságát. Ezek a körülmények mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy az első kötetben körvonalazott és meghirdetett, a második kötet tanulmányaiban erőteljesen szorgalmazott kritikai szintézis nem valósulhatott meg maradéktalanul. A kritikus meredeken felívelő pályája megtört,szakadozottá vált. Zalabai kritikusi habitusa, termékenységének jelentősége, irodalomszemléletének sajátosságai, eszköztára és értékrendje mégis körvonalazható az eddig megtett út és a megmérettetésre alkalmat kínáló, most megjelent tanulmány alapján.
