Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - MŰHELY - Miklósi Péter: A konzekvens hölgy
Miklósi Péter század magyar nacionalizmusát sem mentem, az valóban fennállt, csakhogy az a nacionalizmus sohasem irányult kollektiven több százezer ember anyagi és fizikai ellehetetlenítésére. Tényleg volt egy asszimilációs tendencia, ám ez csak a városokat, esetleg a nagyobb településeket érte el, de teljesen érintetlenül hagyta a falvakat, egyszerűen nem nyúlt hozzá a más nemzetiségűek vagyonához Ez nem olyan nacionalizmus volt, amely ki akarta volna húzni a szlovák paraszt alól a földet. Ráadásul az akkori időben a magyar paraszt sorsa sem volt könnyebb. Olyan tendenciával pedig egyáltalában nem találkoztam, hogy több százezer embert át akarjanak dobni a határon egyetlen kézipoggyásszal; a határvonaltól északra 40-50 kilométer mélyen le akarják rombolni az összes nem katonai célokra szolgáló polgári települést, hogy egyúttal felszámolhassák az ott élő lakosságot. A csehszlovák kormány 1945 után ezzel hivatalosan is meghirdette az ezer évre visszanyúló jóvátétel tendenciáit. Az általam korábban vizsgált 1848-1918 közötti korszakban — legalábbis tájainkon — nem találtam ehhez hasonló precedenst. Pályafutásom során ezért mindig azt hangoztattam, hogy a Kárpát-medencében több nemzetiség élt egymás mellett. Az érdekeik sokszor ütköztek egymással, s ez olykor-olykor felszikrázott, ám ez a sorsközösség végeredményben több jót hozott, mint rosszat. Történészi krédómnak ezért egymás megbecsülését tartom. S ezt tartottam régebben is, amikor még a történettudományi intézetben volt eléggé általános az a nézet, amelyet most bizonyos politikai és "történészi" körök szajkóznak. Nevezetesen, hogy ami a Dunától északra van, az voltaképpen minden szláv; és aki ezen a területen magyar, az elmagyarosodott szlovák... A valóságban viszont csak egy nagy nemzetiségi keveredésről beszélhetünk a Kárpát-medencében. Az egyszerűség kedvéért hadd induljak ki pusztán önmagámból! A nevem Vadkerty. Udvardról elszármazott őseim elkerültek Nagysallóba, onnan Lévára. De a 28 éves korában tragikusan meghalt nagymamám, aki után a nevemet kaptam, Jáger (Jäger) lány volt, egy gyönyörű, szőke, fehér bőrű, kék szemű asszony. Ők szász telepesek voltak, és a 18. század első felében érkeztek Lipcse környékéről. A Vadkerty ősök magyarok, míg édesanyám Štefánik lány, anyai ágon Czuczor Bence rokonsággal. És hogy miként kerültek Andód, Naszvad környékére a Stefanikok? Hát Bártfa mellől. Az én Štefánik ükapám egy élelmes vállalkozó volt, aki meghallván, hogy meghirdették a szentbenedeki kolostor renoválását, egyszerűen lejött a legényeivel, és felvállalta a munkát. Utána pedig itt maradt és letelepedett, így kerültek le a szlovákok Csallóközbe, bizonyíthatóan az 1850-es évektől. Ez az óriási keveredés az egyik legfőbb jellemzője a Kárpát-medencének. Az itt élők talpraesettségét, európaiságát éppen az befolyásolja oly nagy mértékben, hogy itt ennyi gyökérből táplálkozó, soknemzetiségű lakosság keveredett. Földrajzilag (szűkebb értelemben) vonatkozik ez a mai Szlovákiára is, ahol egyébként a századforduló időszakában változott meg határozottabban északdéli irányban az etnikai határ, amikor a jómódú szlovák parasztság fölvásárolta a magyar dzsentrik és az elszegényedett magyar birtokosok földjeit.