Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Kántor Lajos: A költők szeretnek tanulni
nem hasból szedtem az adataimat, mindent bizonyítani tudok, s azt hiszem, az. igazság mindenekfölött becsesebb. És ehhez tartom magam." A tisztelettudó Szilágyi Domokosról megőrzött rokoni, gyermekkori, baráti, tanítói, tanári emlékek az igaz legendák körébe sorolandók. (A riporter Beke György összegyűjtött belőlük egy csokorra valót Magyarláposról s a szomszéd laluból, Domokosból.) Pontosan akkor értelmezhetők, ha hozzájuk olvassuk a Nem létező szülőföld című, jellegzetesen fintoros Szilágyi-írást (mindössze húsz sor a szülőföldkérdést körüljáró, 1974-es Utunk-évkönyvben). Minthogy "szülőföldnek mindenáron lennie kell" — a szerkesztő rákérdez, akkor éppenséggel, tehetném hozzá, Szisz szellemében —, ő a "nem lézetőt" írja le szűkszavúan, s ezt a magyarázatot íűzi hozzá: "Nagysomkúton születtem, de nevén kívül egyebet nem tudok róla. Pár hónapos voltam, midőn szüleim Magyarláposra költöztek. Ebben a C'ibles alji, vegyes lakosságú községben nőttem föl (járási székhely volt; néhány éve városi rángni emelték); és hát tulajdonképpen ezt tarthatom szülőföldemnek. Nyelvileg a város mezőségi és meglehetősen romlott; de annak idején (a negyvenes évek végén) erős hagyományőrző volt akadtak még, akik népviseletben járlak (alföldiben: borjászájú ing, bőgatya, pitykés mellény, ánalányhajas pörge kalap falu végére járt az. iskola tánccsoportja jelmezért)." A nyelvjárásszigetnek számító Domokos és a "rühellt" síkvidékivel szembeállított táj dicsérete, a gyerekkori kirándulások fölemlegetése után egy sajátosan költőnkre jellemző zárás: "Es talán mégiscsak a nemlétező szülőföld a legfeledhetetlenebb." Ami pedig az ősök, az elődök tiszteletét illeti — ezúttal nem családi vonatkozásban —, én a legendaromboló Szilágyi Domokosra emlékeztetném a kedves olvasót. Es itt nem a kegyetlen (igazságtalanul igazságos?) Ady- értékelésére utalnék, hanem amit iróniában Az. önismeret iskolája cím alá gyűjtött. Húsz, nagy többségükben köztiszteletben álló romániai magyar írót szólaltatott meg 1974-ben (fény)képben és szövegben két jeles szerző, s erre reagál Szilágyi Domokos, kimazsolázva az interjú-válaszokból a sorjázó öndicséreteket. A példamondatok elé ilyen bekezdést illeszt: "Mi, hatvan éven aluli fiatalok, ifjoncok, süvölvények meglehet, nem is tudtuk eddig, minő boldog korszakban élünk. Avagy nem az-é a boldogság teteje, ha van kiről példát vennünk? Ha van kihez, igazodnunk, ha van kire fölnéznünk, ha van, akit csalhatatlannak tarthatunk? Bizony, csakis ez adhat erőt a mindennapok küzdelmeiben, ez. dobogtatja meg szívünket, ha már-már csüggednénk, ebből merítünk, mint tiszta forrásból, innen a kitartás, ha kitartunk, a hősiesség, ha hősök vagyunk és viszont." Ahol a felnőtté érett Szilágyi Domokos életében (legalábbis jó piillanataiban) az érzelmi kötődés, az igazodás s a mindennapok küzdelmei valóban összekapcsolódtak: az a társválasztás. Az 1967-es, Batizba küldött fiúi levéllel vonható (ellentétező) párhuzamba az első szerelmével, Váradi Emesével 1958-ban Kántor Lajos
