Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Béres Csilla: Mnémoszüné játszik velünk

— Én sem állítom, hogy a szenvedés minden körülmények között rossz.

— Petrusz nagy nyögéssóhajjal magához húzza, szájon csókolja párját. Be nem fejezett ölelés.

— Minden erőfeszítésem ellenére játszom. Rossz vagyok, és nem hiszem el. A körülmények arra irányítják szándékaimat. Ez az én akaratom. Ki hiszi el, hogy mégse az enyém?

— Mondok neked egy mesét — mosolyodik el Petrusz. — Hol volt, hol nem volt, nem is tudom pontosan, hol történt, csak egy nagy zürke házra emlékszem. Nagy szürke ház volt, bedeszkázott ablakokkal, félelmetes lépcsőházzal. Itt találkoztam Pápaszem herceggel. Félénken szólított meg:

— Felkísérne a második emeletre? Nagyon gyengén látok. — Bólintottam és elindultunk. Az első emelet fordulójánál megállt, és egészen közel hajolt hozzám: — Félsz? — kérdezte.

— Nem, nem.

— Nincs kíváncsiság -— nevetett —, csak elszánt félelem és sok minden más. Menjünk a hang irányába, és néz/ük a képeket! Nehogy méltatlannak látsszék az erény előtti tisztelgésünk!

Te feküdtél a földön egy szobában a barátommal.

— Akármilyen hosszú is az éjszaka, kibírom ébren. Ne keresd a képet, majd egyszer, máskor megnézem, ha lesz lehetőségem rá. Milyen? Barna bőrkötésű? Nem nyomom a kezed? Ne lessen, Uram, pihenjen! Számoljon, kérem, tízszer hatvanig, aztán felkelek — mondtad álomba révedőn, valószínűleg nagyon éberen.

— Nem fázik a földön, kisasszony? — kérdezte a barátom.

— Ráz a hideg — válaszoltad.

— Jöjjön már közelebb — súgta a barátom.

— Hallod a madarakat? Micsoda hangverseny! Tényleg, melyik szerzetesrend ítélte magát hallgatásra? Beszéljen a trappistákról.

— Megcsókolhatlak?

— De utána mesélj a trappistákról!

— Nincs erőm gondolkodni. A természet rabja vagyok.

— Hány óra van'.' — kérdezted és felültél. Észrevetted, hogy hull a hó. Lelkendezve nézted a hajnali, füttykonccrtes hóesést.

— Keressen, kérem, egy esernyőt! Kikísér az állomásra? — nógattad a barátomat.

— Ha közben mesél Aliaska atyáról!

— Szóra sem érdemes. Nem temette el a nagyapámat.

— De miért?

— Mert kántornője az én Dantembe volt szerelmes.

Béres Csilla