Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Lászlóffy Csaba: Folytatásos őrizet
Folytatásos őrizet Zavarban vagy. Ezúttal a nőnek kell segítenie magán. Illetve a vendégnek. Te az otromba humorizálásoddal az imént játszottad el becsületedet a főnökasszony előtt: amikor az (jobb híján) két doboz rahátot vásároltatott a vendéggel — nevezzük ezután A.-nak ezt a fruska kinézésű valakit, hisz oly gyermekien bizalomgerjesztő, akár az ábácé első betűje —, az egyik dobozt nyomban ki is bontatta vele az utcán, ujjhegyével megnyomkodva a cukorporral — vagy inkább liszttel? — meghintett zöld kockákat. "Valódi; ni, milyen friss!"; mire te — A. felé fordulva — megjegyezted: "Csak meg ne kóstolja!" A főnökasszony könyökének oldalszúrását érezted a kabátodon keresztül is — sminkelt arcára közben ráfagyott az erőltetett mosoly. A.-t nem röpíti a jókedv. Meglassítaná a lépteit, te viszont belelendülsz a menésbe. Kifulladva kezdtek gyapjúra alkudozni a piaci kőasztaloknál. A. látszólag szórakozottan (később rájössz, hogy egyre idegesebben) mutat hol az egyik, hol a másik festett kötegre — kéket, lilát választ, nem a természetes gyapjúszínt —, te pedig újabb meg újabb gombolyagot raksz a mérlegserpenyőbe, s a súlyokat váltogatva és a mérleg táncoló nyelvét figyelve hangosan találgatod, hogy végül ennyibe kerül majd az egész. Egyszer csak különös — a helyzethez nem illő mondat üti meg füledet. "Vajon itt is őriznek bennünket?" A.-ra pillantasz; szája csukva, egzaltált tekintetével valahova messzire néz. Éppen fizetni kéne — pénztárcájában egy koteg százas —, oda se figyel. "Őrizzük meg hidegvérünket" — veted oda félig-meddig szellemeskedve. Most látod rajta, hogy egy riadt madár. "Reggel én viszem ki az állomásra" — mondod sejtelmesen; a piaci menyecske közben arra vár, hogy fizessetek.
