Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek
A fájó gyermek Még később, amikor a fiú már fiatalemberré cseperedett, megtudta, hogy a/ örült borostás férfi, aki egykor a folyóparton a táskarádiójából kimeredő antennával mintha az életének az értelmét vagy az Isten általi rehabilitációjának a hírét akarta volna meglógni, a város emlékezetében mintegy mitikus személytelenséggel az ötvenes évek áldozatává lett. De sem a fiatalember anyja, sem az apja nem tudta megmagyarázni, mi kifogása volt ellene annak idején a pártnak, s hogyan függött össze háborodott sága az ötvenes évekkel. Csak a felső emeleti szomszédjától tudta meg, hogy a férfi korábban nőgyógyász volt, és hívő katolikus, s miután egyszer beidézték a páll járási bizottságára, s az elvtárs urak (ki tudja, miért) véresre verték, akkor háborodott meg. Vagy úgy! A fiatalembernek egyszeriben úgy rémlett, hogy valahol a tudatalattijában mélyén megértette a helyzetet. Abszolút közvetett összefüggés! Amazoknak, a kommunistáknak a kommunista tudatuk megerőszakolta a katolikus tudatukat, a férfiból kiverték a SZÜLETÉS elvét, s a verés tulajdonképpeni indoka már talán nem is volt számukra fontos. S éppen a fiatalember személyes összeférhetetlensége a kommunista katolikus hittel, amelynek következményeit gyakran saját lelkében is észlelte, rákényszerítette őt, hogy bocsássa meg az őrült férfinak a sokkot, amellyel ott, abban a fodrászüzletben könnyen egy újabb őrültet teremthetett volna, megbocsátotta neki azt az önkéntelenül feltörő sírást, amelyben ott akkor aztán teste bénultsága feloldódott. Ilyesmit az Isten s a természet nem bocsát meg... Hz a nőgyógyász segített a kommunista feleségeknek a s/ülésnél, s közben megfogta imádott testüket. Egyenesen oda nézett, ahová a kommunista féljek csak engedéllyel nézhettek. Micsoda szemérmesség! Férfi bába. Férfi—nő? De hát a nőgyógyásznak nincs ehhez joga? Egyszer régen a fiatalember elbeszélést akart írni erről a katolikus nőgyógyászról. Az ő hősét a szégyenlőssége vitte volna a ginekológiai stúdiumokra, annak az ihletadó Nőnek a tisztelete, akit ő a szívében szent és érinthetetlen virágként dédelgetett, ugyanakkor sóvárogva gondolt rá, mert sóvárogta a szexuális gyönyört. Szerette a nőket, de a lelke mélyén lélt tőlük, s ugyanakkor gyűlölte a félelmét. Ginekológusként a leliigyelete alatt tarthatta volna a nőket, úgymond, hivatalból. Hőse megháhorodása, gondolta akkor a fiatalember, amely a járási pártbizottságon elszenvedett verés után következett be, így csak közvetve függne össze az ötvenes évek pereivel és egyéb önkényességeivel, mégis jelentős módon feltárná a politikai erőszak gyökereit. A fiatalember persze nem itta meg az elbeszélést. Sohasem jutott
